2011. július 8., péntek

Roger Waters Milano 03-07-2011 inedita coda di another brick in the wall pt 2





"All in all it's just another brick in the wall
All in all you're just another brick in the wall
Just another ponder
Just another lousy call
Just another clap of thunder.
And apologies ring hollow
From the guilty in Whitehall
And there's no hint of sorrow
[Just/Than] the whitewash on the wall
And nothing is gained
Nothing at all.
And Jean Charles de Menezes remains
Just another brick [in/on] the wall."

/Roger Waters/

2011. július 3., vasárnap

Leg 2.


Irigység: igazán nem szép szó, de van jó értelme is. Én megdolgoztam azért, hogy szerethessem Rog zenéjét. Nem volt könnyű, vonzott nagyon a sötét oldal is. Amikor Wright elment majd’ három éve, a szívem szakadt meg . Másodszor :-)
A produkciót megelőző propagandámat kevesen vették észre, de nem is érdekel, öncélú volt. Nekem volt fontos. Persze aki figyelte, tudta, hogy miről szól. A koncert napján reggel véletlenül a Deep Purple Machine Head pólóját vettem fel. Aztán estére már egy másikat. Volt egy lány a Stefánián –koncertre menet- megkérdezte, hogy ez Suzi Quatro? (Waters egy régi gitáros képének lenyomata volt a pólón). Nem tudtam haragudni rá, hisz legalább Suzi nevét ismerte. 
És igen barátok vagyunk –még ha ő nem is tudja, minek is?- ezért elmondhatom: a négy évvel ezelőtti In The Flesh - Dark Side Of The Moon koncertje jobb volt mint a mostani Fal. (Ezért az vesse rám az első követ, aki nem fél, hogy visszadobom). Másként volt jobb. Itt már szinte az egész koncertet ismertem (internet a mindenható) mégis az első perc után szinte elájultam. Na. Nem akarok belemenni elemzésbe, megtették ez már nálam alkalmasabb emberek. 
Felületesség: ma már nem lehet senki polihisztor. Művészeti felfogást, nyitottságot tekintve sem. Nem lehet mindenben a dolgok legmélyére érni. S hogy mely az a kevés, azt sem mindig mi választjuk ki. Nekem talán szerencsém van. Néha. S hogy miért nem egy, miért tíz, vagy egy tucat? Az egyszerű válasz: kényelem, lustaság. Nem kell választani. Ez persze azonnal meghazudtolja magát, amikor egy Bayern- Manchester United meccset kell néznem. Leginkább arról van szó, hogy nincs bátorságunk túl nagy butaságot mondani –nem lévén politikusok ugyebár- s így csak egyszerű emberi ösztönnel, a saját nyamvadt kis értékrendünk szerint eldöntjük, hogy igen, ez tetszik, ez jó, amaz meg nem. Egónk sötét része pedig néha belepiszkál, hogy akkor a többit meg szidni kell. Na ez utóbbit igyekszem elkerülni, néha sikeresen.
„Nem kötődni nagyon senkihez. Mert az elvesztése = fájdalom. Ezáltal viszont elveszítem a legnagyobb hajtóerőt az életben. ” Igen, jól látod. S minél inkább jól, annál inkább forgatod a kést a szívedben. De ez már csak ilyen. Keveseknek adatik meg, hogy megfelelően válasszanak –én sem tartozom közéjük – így aztán a többség a fájdalom, tiszta katartikus érzésével veszít el dolgokat, embereket, lelkeket. Néha a sajátját. 
S még valami, talán paradoxon: a gyávaságot felvállalni roppant nagy bátorságra vall.


Érdekes. Ismét azt tapasztalom, hogy az elemzés, a kritika többet nyújt, mint annak a tárgya. De hát már ez is eredmény, örülök, ha valakiből ilyen értékes gondolatokat vált ki egy kósza írás. Zsolt, köszönöm..



Siska László
Budapest, 2011, július

2011. július 2., szombat

Leg_endás jegyzet


Zsolt Kozma, 2011. július 2., 3:44
http://www.facebook.com/note.php?note_id=242313035783502
Siska László Leg c. jegyzetéhez ...

Elgondolkodtató írás. Magamon gondolkodom. Jól élek én így, ahogy élek? Mennyire felületes a "vonzalmam" a zenéhez, zenészhez, színészhez, művészekhez? Mennyire felületes a "vonzalmam" az élethez? Jó így, hogy nem vagyok "rajongó", legalábbis nem olyan mértékben, hogy bármelyik kedvenc elvesztése után "egyetlen üvöltő fájdalom lenne a világ?"

Kicsit - ez nem igaz, nagyon! - irigykedtem Rád, Laci. Amit Roger Waterssel műveltél a koncert előtt ... még nekem is kedvet csináltál hozzá, pedig nekem mindez kimaradt anno. Talán nem voltam-vagyok kellőképpen érett, felnőtt a zenéjükhöz, a mondanivalójukhoz, vagy csak ez is egyfajta felületesség. Nem tudom. De profi koncertbeharangozókat megszégyenítő leleményességgel, ötletekkel és lelkesedéssel csináltad. Mintha barátok lennétek. Mintha mindent tudnál Róluk. Sütött a szeretet és a tisztelet feléjük.  Azon gondolkodtam, ki lenne az, akivel én ugyanezt, ilyen mélységekig el tudnám játszani. 
Nem tudom.
Pedig nekem is vannak/voltak NAGY kedvenceim. Mikor John Lennon-t lelőtték még talán sírtam is. Bár akkor még nagyon fiatal voltam. És egy világ dölt össze bennem, amikor kiderült, hogy George Michael a másik oldalon áll. Ugyanakkor Freddie Mercury mássága nem rázott meg, a halála is "csak" elszomorított. Az Iron Maiden is csak rutinból játszik már Magyarországon. És Fenyő Miki is beképzelt fickó lett a szállóban, ahol vacsorázott a barátaival és ahol történetesen én szolgáltam fel, porig rombolva az imázsát.

És vajon az élet mely területén vagyok még felületes? Van egyáltalán olyan, amire azt lehet mondanom, hogy kellő lelkesedéssel csinálom? Kellő lelkesedés ... ez is relatív ... 
Milyen az életem? Felületes? Vagy van olyan, amire azt tudom mondani, hogy tüzön-vizen át, teljes mellszélességgel kiállok a meggyőződésem mellett? Vagy nincs és mindenbe egy kicsit belekapok és ha elveszti a varázsát, ha elhamvad a láng, akkor lesz "felületes", unott, minden-mindegy?

De nekem ez a kulcsmondat! "ha van tíz, vagy több tucat, akkor számtalanszor megélem a veszteséget, újra és újra átélem a fájdalmat. Így tovább élek mint emocionális lény, mert sok kedvencem van. Ez talán az önkínzás határát súrolja, de most mellékes. Lassabban halok meg, és tovább élek."
Én pont fordítva érzem. Minden egyes "legjobb" elvesztésébe egy kicsit Te is belehalsz. Mert Te rajongó vagy.
Én, talán gyávaságból, talán önkéntelenül a könnyebb utat választottam. Nem kötödni nagyon senkihez. Mert az elvesztése = fájdalom. Ezáltal viszont elveszítem a legnagyobb hajtóerőt az életben. 

És ez az extázis élmény.

Büszke lehetsz az írásodra, a gondolataidra, a bátorságodra. 


/ Kozma Zsolt, 2011. július 2., az író hozzájárulásával/

Leg



Mostanában oly sokszor olvasom, hogy valaki azt mondja, legjobb gitáros, legjobb film, legjobb énekes, a valaha volt legjobb zene, legjobb színész, satöbbi. Érzelmes pillanatokban én is gondolom, írom, hogy valaki a legjobb valamiből. Aztán elmélázok rajta, s már tudom, hogy butaság. Igazán nincs semmiből legjobb, még ha pisztolyt tartanak is a fejemhez, akkor is tíz legjobb gitáros, tíz legjobb énekes, tíz legjobb író, tíz legjobb focista neve jut eszembe. Legalább.(Nyelvtani értelemben persze megint csak butaságot írok, hiszen a „leg” ugye önmagában determinálja az egyetlent. Most azonban nem ragaszkodom az ilyen logikához.)
Valahogy a rossz hírek váltották ki ezeket a gondolatokat belőlem. Egyre gyakrabban hallom, melyik legkedvesebb színészem, zeneszerzőm, zenészem, sportolóm, íróm távozik közülünk. Akiken szocializálódtam –jó ez a szó ide?- akik meghatározói voltak életemnek, gondolkodásomnak.
A kedvencek elvesztése szükséges és fájdalmas érzés. Meg és át kell élni. A sor végén úgyis én vagyok. De addig is, ha csak egyetlen zenész lenne, akire azt mondom hogy ő a legnagyobb számomra, s amikor elmegy, akkor egyetlen üvöltő fájdalom lenne a világ, akkor hazudnék, magamnak is. Ez persze kompromisszum lenne, mert kész, vége, rosszabb már nem jöhet. Viszont ha van tíz, vagy több tucat, akkor számtalanszor megélem a veszteséget, újra és újra átélem a fájdalmat. Így tovább élek mint emocionális lény, mert sok kedvencem van. Ez talán az önkínzás határát súrolja, de most mellékes. Lassabban halok meg, és tovább élek. (Jimi erre mit mondana?) Közben halványan rettegek, hogy ki lesz a következő, akiről a hírekben olvasok. Nem merek itt egyetlen nevet sem leírni.
Visszatérve az eredeti gondolathoz, úgy érzem, semmiről, senkiről nem jelenthetjük ki igaz szívvel, hogy a legjobb valamiben. Nincs ilyen. Ez a szubjektivitás abnormalitása lenne. Persze nem kell mindig racionálisnak lenni, - miért is tennénk - elég, ha valahol saját magunknak –nem mások felé!- meghúzunk egy határmezsgyét. Aztán idővel ez is változik, ez tapasztalat. De nem sokat. Ötven felé pedig már eléggé megmerevedik, lustaságból nincs kedvünk változtatni rajta. Magamba tekintek, s kérdezem, melyik volt a legjobb évem. És sok év jut eszembe. Talán több is mint tíz. Csak mindegyik más ok, érzés miatt tűnik legjobbnak. És még ki tudja, mennyi tíz legjobb év van hátra…

„Me, and You. God only knows it's noz what we would choose to do. ”  

  

Siska László
Budapest, 2011,  július