2011. május 10., kedd

Felhúzós óra



Az idő, melyben élek, már távol a születéstől,
Az idő, melyben élek, még távol a haláltól.
Mégis egy vékony kötél melyen járok,
Egyensúlyozva mint a cirkuszi táncos.

Régmúlt korok emberei zaklatását érzem hajnalonként,
Dübörögnek át elmém védtelen közepén.
Pedig csak a srácok a negyedikről csörtetnek le a lépcsőházba,
Mint  megvadult bikák tele energiával, indulnak mert apjuk szólt: Iskolába!

Fúrom a fejem a negyedik párnába, (pedig kinn már a nap felkelt rég)
Démonaim  nem engednek szabadjára.
Fel kéne kelni, új napot kezdeni,
De hát a régi sincs még befejeve, lelkemben el kéne varrni.

Az új nappal az a baj, hogy új reményt ígér,
S tudom, ez már rég csak „csalfa vak remény”.
Mert minden, mi kirúghatna az ágyból,
Csak arra jó, hogy derekam párnával megtámasszam hátul.

Lenne persze egyszerű megoldás,
Felkelni, mosdás, fogmosás, némi Biblia olvasás.
S aztán menni úszni, autózni, vásárolni,
Valami normális életet élni.

De az ember felébred, egyedül, s ettől úgy érzi,
Mindjárt jobb, ha jobb létre szenderül.
Hisz oly nehéz az ágyból kimászni,
Mint Jaggernek az utolsó menedéket megtalálni.

Nehezen, elkeződik a nap „az a fénysugár végre megszakad”,
Kába fejjel a reggeli dolgok intéződnek.
S eszembe jut, hogy este, vele talán már
Az Alpokban levegőzhetek.

De nem. Ez csak pillanatnyi elmezavar.
Tudom erről szó sem lehet, engem Ő elzavar.
Megyek, bevásárolok, orvoshoz, várakozás közben olvasok,
Aztán ebéd, pohár bor, majd a pamlagon szendergésszerű rémes álmok.

Közben irígylem őt, erejéért, az önszuggesztív energiájáért,
Pedig látom hogy pusztul ő is, mit eszével nyer, a test elveszi úgyis.
Lustaság, restség megvan mindkettőnkben,
Bár én próbálom, hogy oldjuk meg együtt, egymást segítően.

Konok büszkesége s bűneim joggal tartják távol Őt tőem,
Mint a juh a mosolygós farkast közeledően.
Ám a juh is izgalomra vágyik, mint mindenki ki az élet e színén,
S néha néha, megfordulgat a farkas felé, megmutatván neki szebbik felét. (Néha más juhok felé is)

Valaha úgy éreztem jó ember vagyok,
Ma már az is kétséges, hogy ember vagyok.
Nyújtottam  kezem mások felé,
De nem elégszer fogtam meg, mit mások nyújtottak felém.

Lassan igazi jelkép, az élet szimbóluma,
A nappali falán ketyegő fehuzhatós óra.
Minden szerdán és vasárnap, rituálisan felhúzom.
Rajta következő néhány napom beállítom. (Míg jár én addig élek)

Sok már ez a digitális herce-hurca, jobb lenne helyette tényleg kézzel ültetni virágot,
S nem a pontokat számolni,  mit másoknál ezért kapok.
S jobb lenne az egészet sutba vágni, (De legalábbis csak néha-néha  előszedni)
Se egymás kezét összesározva, muskátlikat ültetni.

A munka végeztével koszos kezünkel egymás arcát megsímogatni,
Arcunkat, sáros kezünket összedugni.
Vidáman egy szelet kenyeret megenni,
S hozzá egy pohár finom vörösbort meginni.

Esetleg készíthetnénk együtt rántott sajtot, rajta áfonya öntettel.
Talán használna ez a közös identitás ötletnek.
Lehet, hogy elavult, mégis szép,
Mert közben olajos kezemmel megsímogathatom szőke haját, s fenekét.


Nos ilyenkor gondolom azt Nyájas Olvasó, hogy „én vagyok a fehúzós óra a digitális korban”

  

Siska László,
Budapest, 2010, április