2011. április 23., szombat

Egy bítes magyar úr...

Tegnap este a bulvár TV Duett műsorát néztem. A legjobb az volt a "nézésben", hogy egy JUNOSZT 406B televízión. 20 cm-es képátmérő, néha szikrázó tápegység, fekete-fehér, botantenna, mákos kép, színrefújt kapcsolók, gyárilag behangolt hat(!)csatorna, mellé 30 éves barackpálinka, sült kolbász, békabrekegés, csillagos ég, a fejem fölött a Nagy Göncöl. Így mulat egy bítes magyar úr...

Siska László 2011. április 



2011. április 1., péntek

Föld


Status Quo

Van némely dolog mely fölött rendkívül nehéz napirendre térnem. Az egyik ilyen: a Föld direkt kizsákmányolását, tönkretételét célzó marketing tevékenység. Konkrétan, az ún. károsanyag kibocsátási kvótákkal  kapcsolatos állami szintre emelt legális(!) üzletszerű tevékenység. (Kíváncsi lennék a  Midnight Oil énekesének véleményére - Peter Garrett – aki Ausztrália környezetvédelmi minisztere lett nem régiben.)
Miről is van szó. Nemzetközi egyezmények keretében az egyes országok kialkudtak maguknak bizonyos kvótákat, mely szerint a különböző ipari és egyéb tevékenységből származó szennyező anyag kibocsátása ennyi és ennyi lehet. Na már most. Amennyiben az ország nem képes elérni ezt a mértéket, úgy a fennmaradó részét áruba bocsáthatja, eladhatja, más, fejlettebb országnak. Az én olvasatomban ez azt jelenti, hogy megállapodnak egy megfelelően nagy mérgező anyag termelési mennyiségben, amit az fejletlenebb országok nem tudnak teljesíteni, de a felesleges kvótájukat eladhatják az első világbeli országoknak. Aztán majd a fejletlenebb országok is elérik  - a befolyó pénz által- azt a szintet, amikor már nem adják el a kvótájukat, hanem vidáman teljesíteni tudják azt. A lényeg, hogy nem csökken a földi bioszféra szennyezettsége, csak éppen legalizálják a bűnt.
Az, hogy mi történik majd a Föld élővilágával, növényekkel, állatokkal, nem is kérdés. Majd a következő generáció megoldja. Ha nem, akkor meg az már az ő problémájuk lesz.
Vajon mennyire látunk tovább a közvetlen környezetünknél? Felemerült-e már valakiben a kérdés, hogy a mi gyönyörű bolygónk milyen alkotó egysége az Univerzumnak. (Felötlik bennem néha a Men in Black első részének utolsó néhány másodperce. Mint egyetlen értékelhető mozzanat a filmből, viszont nagyon az!) Tehát hol is a helye ennek a Föld nevű bolygónak. Semmiképp nem a szemétdombon, ahova jelenleg igyekszünk dobni. Úgyis odakerül majd, de az még pár milliárd év. Vissza a nagy olvasztó tégelybe, hogy része legyen az Univerzum egy újonnan megszületendő részének. Nem kellene siettetni a dolgot.


Swigert: 'Okay, Houston, we've had a problem here.'

Sokan, ezerszer foglalkoztak már vele –nálamnál jóval pallérozottabb elmék- hogy milyen is Földünk a fizikai valóságban, ahogy távolodunk tőle. Ezek persze mind elméletek, több-kevesebb tudományos (néha áltudományos) megalapozottsággal de a valóságban fogalmunk sincs róla, hiszen emberi tapasztalás szerint alig-alig hagytuk el a felszínét. Legalábbis kozmikus mértékkel mérve.
Armstrong (a Neil, nem a Louis) ugyan érezhetett valami olyat amit senki előtte, amikor a Holdra lépett, de neki leginkább a protokollal kellett foglakoznia –Kis lépés egy embernek, nagy lépés az… stb.- valamint városi legendát gyártani: „ Sok szerencsét, Mr. Gorsky!”. (Állítólag egy szó sem igaz az egészből.) De nem a Föld volt az első gondolata! Eltekintve tehát ettől -Anettka történelmi jelentőségű „űrutazását” talán figyelmen kívül hagyom, bízva a nyájas olvasó elnéző megértésében- nincs személyes tapasztalatunk arról, milyen csillagászati léptékkel mérve távolodni, távol lenni a Földtől. Mert ugye a Hold csak egy buszmegállónyira van. Sem a testre, sem a lélekre gyakorolt hatását nem ismerhetjük az ilyesfajta távollétnek. Vannak ugyan űrszondák, melyeket már évtizedekkel korábban útnak indítottak (Pioneer 10, stb.), de hát ezek is jobbára a bolygó- és csillagközi  tér megfigyelésével foglalkoznak. (S azzal, hogy hírünket vigyék a „világba”. Nem biztos hogy jó ötlet volt elindítani őket, jelenlegi állapotunkat, életszemléletünket, valamint globális társadalmi viszonyainkat tekintve). S van persze tudományos-fantasztikum, melynek nem teljesen természet tudományos részébe ez egyszer hadd foglaljam bele az ezotéria ez irányú területeit is. Ezek nem valós emberi tapasztalatok, az egyik a fantáziára, (jobb esetben a tudománnyal megalapozottra), másik a hitre épít. Ez persze nem róható fel ezen területek jeles, s kevésbé jeles művelőinek. Én mint a természettudományos világnézet többé-kevésbé elkötelezett - megkockáztatom, hogy legalábbis átlagos ismeretekkel bíró- híve e helyen a másik oldalra is tisztelettel tekintek, annál is inkább, mivel nem kevésbé tudom bizonyítani kvantum-mechanikai ismereteim hitelességét, mint például egy ezotériában járatos és hívő egyén a kézben tartott inga mozgásának az egyének életével, érzelmeivel kapcsolatos összefüggéseit.­­­*  


Planetáris környezet

Tulajdonképpen még az űrszondák által sincs halvány(!) fogalmunk sem arról hogy mi várhat ránk a világűrben, ránk törékeny emberekre. Mert hogy a fent említett szerkezetek még messze nem hagyták el a Naprendszert, s jó ideig nem is fogják. Többségünkben –s magam sem tartozom a kevesek közé- a Naprendszerről milyen kép van? 1 db csillag, körülötte kering 9 bolygó, (tudósoknak már csak 8, ezoterikusnak 10) némelyik holdakkal, néhány ezer kisbolygó, pár százezer üstökös, néhány nagyobb meteorraj, meg rengeteg por. (Van úgy hogy köbkilométerenként akár még egy milligrammnyi is). Materiálisan tekintve ennyi. Pedig a Naprendszer ennél sokkal nagyobb kiterjedésű. Anélkül, hogy komolyabb tudományos értekezésekbe bocsátkoznék, ami amúgy is igen vékony jég lenne számomra, kimondható, hogy valójában sejtelmünk nincs az igazi világűrben uralkodó viszonyokról, különösen ami azok, emberre gyakorolt hatását illeti. Ugyanis amire az ember készül pici megfontolt lépései közben, az, hogy olyan ismert, vélt vagy valós hatásoknak teszi ki magát, - és ezekkel mindenképp szembe kell néznie-, amelyeket számításai, tudományos ismeretei révén „előre tud kalkulálni”. Van azonban egy bökkenő. A Naprendszer határa sokkal messzebb van, mint gondolnánk. Talán tudományos szempontból kissé pontatlan, de szemléletes: a rendszer nem egy a központi csillag körül nagyjából az ekliptika síkjában keringő kisebb-nagyobb égitestek összessége. A Naprendszer egy gömb. Az ember, s minden más földi lény számára egy védőburok. A központi csillagból kiinduló korpuszkuláris sugárzás mint egy védő, taszító, folyton kifelé áramló felhő, folyamatosan távol tartja magától az Univerzumból érkező anyagi és sugár természetű „bombázást”. Mindez a védelem addig tart, amíg a Napból érkező sugárzás sűrűsége, - mely a csillagtól távolodva egyre csökken- meg nem egyezik a világűrből folyamatosan érkező sugárzás sűrűségével.
S itt, a két szféra találkozásánál van egy ütközési felület, melyen túl… Hmm. Ismeretlen világ vár ránk. Valahogy úgy képzelhető el, mint amikor egy puskagolyó minden nehézség nélkül áthatol egy felhőn: nem történik semmi jelentős dolog. Ám ha két puskagolyó, vagy két felhő összeütközik, (megegyezik a sűrűségük) akkor az bizony látványos eseményt produkál. Tehát van körülöttünk egy védőburok –mely sokkal nagyobb igénybevételnek van kitéve mint pl. maga a földi légkör, vagy magnetoszféra- s ennek a buroknak a határa akár fényévben is mérhető, messze távolabb van, mint a ma ismert legtávolabbi bolygó a Naprendszerben. Így persze már némi szkepszissel halljuk az Apolló 13 parancsnokának szavait: Okay, Houston, akadt itt némi problémánk…

­­­
* Más lenne persze a helyzet, ha az általános relativitás elméletről lenne szó, de ez most nem tartozik jelen dolgozat szűken vett gondolatmenetéhez.


Az első határ

Nos, amíg az ember át nem lépi ezt a burkot, addig fogalma sem lehet, milyen a távollét a Földtől. Sem fiziológiai, sem pszichés értelemben. Persze másképp is megközelíthető a dolog. Minél jobban távolodunk, annál inkább kitárul előttünk az Világegyetem, s ahogy egyre inkább csak egy kis pontnak látjuk addig életet adó csillagunkat, és a Földet, annál inkább természetes kíváncsiságunktól  is vezéreltetve egyre jobban leköti figyelmünket a minket körülvevő nagy „semmi”. Persze amikor észrevétlenül átlépünk a fent említett buborék határán, sok minden megváltozik. Nem csak fizikai értelemben. Addig is mind inkább nyomaszt majd a távolodó Gaia védelmező hiánya, s ez –emberből lévén, még a legkiválóbb űrutazó is- igen csak egyszerűnek tűnő dolgokban jelentkezik. A fizikai hatások egy ideig kompenzálhatók, sport, mesterséges gravitáció, rutin feladatok, vészhelyzetek gyakorlása, stb. Azonban ott lesz a psziché. Amely a magányban elkezd független életet élni és a természettudományos alapokkal szembe helyezkedni. Először csak próbára teszi az embert, hogy pár percet kell várni a képüzenetekben feltett kérdésekre adott válaszra, mely a Földről jön. (2001 Ürodisszeia) Aztán egyre inkább foglalkoztatja majd az utazót a magánszféra. Mi lehet az otthon maradottakkal? Mi van a Kedvessel? Hiszen talán soha nem találkozom már vele. Vajon megmarad benne az örökkévalóságnak szóló „boldogító igen”?  Persze, hogy nem. S ez nem is várható el. Balgaság valakitől azt várni, hogy örökké várjon vissza, amikor az, ami neki tíz-húsz év, az utazónak talán csak egy-kettő, Einsteintől és az aktuális technikai fejlettségtől függően. S ekkor elérkezik az ember ahhoz a határhoz, ahonnan a Föld már csak egy haloványan, s csak távcsővel kivehető csillagnak tűnik. Megérkezik a fent említett Naprendszert körülvevő burok határához. Szíve, lelke itt érzi már, hogy „megnő a tér a csillagok között, s belopódzik az űr hidege.”**
Talán lassú rémület lesz úrrá rajta, ha tehetné visszafordulna, vissza, a jó, meleg, narancssárga Nap felé, mely eddig biztonsággal töltötte el lelkét. („Set the controls for the heart of the Sun”). Azonban nem teheti. Átlépi a határt, s nem tudja mi vár rá. Talán egy újjászületés, talán a lélek halála. A testé biztosan. Hiszen azokra a körülményekre olyan ember alkotta szerkezet nem készíthető, mely megvédené az űrtől. Milyen érdekes. Az Univerzum –ezen egyébként még mindig közeli területe- egyáltalán nem „törődik” azzal, hogy ez a sivár gondolatú, gyarló kis lény életben marad-e vagy sem. Számára jelentéktelenek vagyunk, mi több, észrevétlenek.


Túl az első határon

Az ember átlépi a Naprendszer határát, talán él még, valamelyest sikerült megőriznie elméje épségét is. Ekkor történhet olyasmi, melytől –ha az egyéb fizikai, a Világegyetemből ekkor már komoly hatássokkal bíró sugárzások a testet még nem pusztítják el- lelke összeomolhat. Ez az emlékezés. A Föld emléke. A csendesen hömpölygő folyók, melyek boldogan ömlenek az óceán anyaméhébe, a tengerként szelíden hullámzó erdők lombjai, a sivatagok aranysárga lágy dűnéi, melyek közt fel-fel tűnik egy oázis, a kék ég felé törő hófödte hegyek, róluk mesebeli palástként aláomló gleccserekkel, melyek kis patakokat szülnek, s csörgedezésükkel békét adnak a fejét álomra hajtó vándornak. Emlékezik az illatokra is, amikor tavasszal az akác virágzik, a lila orgona bódítóan csábít kedvese születésnapján, a fehér akác virágának alig két napig tartó szaga ablaka alatt májusi éjszakán.


** Milyen jó, hogy nem egy komoly, tárgyszerű tudományos értekezés ez. Hogyan is engedhetnék meg magamnak akkor  ilyen szentimentális, lírai idézeteket.

A nyári esők utáni mély, boldogító lélegzetvételek, a tenger tüdőt tágító fuvallata, az őszi erdő nyirkos avar illatai, a frissen szántott föld meleg kipárolgása.
Ám ez már a múlt. Számára akkor nem lesz már visszatérés. Egyetlen dolog éltetheti. Megtalálni egy új világot, melyen elkezdődhet ismét az élet. Ez a világ ne olyan legyen, melyet elhagyott, melyet tönkretett az ember, siettetve ezzel saját maga pusztulását is.

Az otthon maradt Kedves frissen mosott hajának bódító illata azonban ott már nem várja az utazót. A Föld már csak a lelkében él…     




Siska László
Budapest, 2009, június