2011. december 17., szombat

Aki választott. Kiválasztatott...



Most magyarázza a Hírtévén egy okoska politológus (a hatezerforintos öltönyében, fehér zokniban), hogy a jelenleg ún. bizonytalan szavazók miért kormánypártiak... Fletó meg az ellenkezőjét mondja egy másik adón Bánó Andrásnak egy órával ezelőtt. Én meg csak azt látom, hogy nő az autópályadíj, nő az benzin és még kaja valamint a szolgáltatások ára, az orvosi szolgáltatások és a gyógyszerek ára, uram bocsá' a jövedéki adó is.

Csak kicsi ötlet: Nem lehetne ez az áldemokráciát egy pár napra felfüggeszteni, elzavarni a fiúkat a az Azori-szigetekre, hogy tanácskozzanak a soha nem volt európai cigány Koncepcióról ( oneway tickettel) aztán itthon újra demokratikusan, kukaégetés, meg autógyújtogatás, tv székház lerombolás nélkül leülni, hogy igen gáz van (vagy akkor már az sem lesz) tegyük le a párt logókat, s ha az a sok szerencsétlen hülye már minket küldött ide képviselni őket, mert nekik dolgozniuk kell közben, hogy rendbe tegyük a helyzetet, s fizethessék az adót, melyet ránk bíznak, akkor lássunk hozzá.
S mindezt kifelé a külörszágoknak normálisan kommunikálni. Talán visszajönnének a két ünnep közt, legfeljebb szaloncukorért. Az úgyis unicum...


Siska László
Budapest, 2011. december 16.

2011. augusztus 6., szombat

Űrszondák a Jupiter felé...



„A Juno fedélzetén helyet kapott egy 7x5 centiméteres plakett, amely Galileo Galileit ábrázolja, aki az 1600-as évek elején távcsövével elsőként pillantotta meg az óriásbolygó négy holdját. Az itáliai csillagász még egy "példányban" helyet kapott az űreszközön. Három legófigura is utazik a szondán, amelyek a római mitológiában Jupiter istent, feleségét, Junót, és Galileo Galileit ábrázolják.”

Feltételezve, -de nem megengedve- hogy egy idegen intelligencia megtalálja a szondát, s a rajta lévő „ajándékokat”:
Agresszív idegenek: - Ezek ilyen kis műanyag majmok? Na küldjünk oda néhány rombolót, aztán húzzunk innen.
Jóakaratú idegenek: - Szegénykéim, nem sokat fejlődtek. Húsz éve a Pioneer-10-en is ilyen gyerekségeket találtunk.
Semleges érzelmű idegenek: - Mit ki nem találnak ezek a szíriuszi magyarok?!
Bunkó idegenek: - Dicsák má! Sunázzam, ez nem a ZZ Top?
Ezoterikus idegenek: - Te! A középső az nem Zeusz a  tisztánlátó Atlantiszi fényjáró?


Siska László
Budapest, 2011, augusztus

2011. július 8., péntek

Roger Waters Milano 03-07-2011 inedita coda di another brick in the wall pt 2





"All in all it's just another brick in the wall
All in all you're just another brick in the wall
Just another ponder
Just another lousy call
Just another clap of thunder.
And apologies ring hollow
From the guilty in Whitehall
And there's no hint of sorrow
[Just/Than] the whitewash on the wall
And nothing is gained
Nothing at all.
And Jean Charles de Menezes remains
Just another brick [in/on] the wall."

/Roger Waters/

2011. július 3., vasárnap

Leg 2.


Irigység: igazán nem szép szó, de van jó értelme is. Én megdolgoztam azért, hogy szerethessem Rog zenéjét. Nem volt könnyű, vonzott nagyon a sötét oldal is. Amikor Wright elment majd’ három éve, a szívem szakadt meg . Másodszor :-)
A produkciót megelőző propagandámat kevesen vették észre, de nem is érdekel, öncélú volt. Nekem volt fontos. Persze aki figyelte, tudta, hogy miről szól. A koncert napján reggel véletlenül a Deep Purple Machine Head pólóját vettem fel. Aztán estére már egy másikat. Volt egy lány a Stefánián –koncertre menet- megkérdezte, hogy ez Suzi Quatro? (Waters egy régi gitáros képének lenyomata volt a pólón). Nem tudtam haragudni rá, hisz legalább Suzi nevét ismerte. 
És igen barátok vagyunk –még ha ő nem is tudja, minek is?- ezért elmondhatom: a négy évvel ezelőtti In The Flesh - Dark Side Of The Moon koncertje jobb volt mint a mostani Fal. (Ezért az vesse rám az első követ, aki nem fél, hogy visszadobom). Másként volt jobb. Itt már szinte az egész koncertet ismertem (internet a mindenható) mégis az első perc után szinte elájultam. Na. Nem akarok belemenni elemzésbe, megtették ez már nálam alkalmasabb emberek. 
Felületesség: ma már nem lehet senki polihisztor. Művészeti felfogást, nyitottságot tekintve sem. Nem lehet mindenben a dolgok legmélyére érni. S hogy mely az a kevés, azt sem mindig mi választjuk ki. Nekem talán szerencsém van. Néha. S hogy miért nem egy, miért tíz, vagy egy tucat? Az egyszerű válasz: kényelem, lustaság. Nem kell választani. Ez persze azonnal meghazudtolja magát, amikor egy Bayern- Manchester United meccset kell néznem. Leginkább arról van szó, hogy nincs bátorságunk túl nagy butaságot mondani –nem lévén politikusok ugyebár- s így csak egyszerű emberi ösztönnel, a saját nyamvadt kis értékrendünk szerint eldöntjük, hogy igen, ez tetszik, ez jó, amaz meg nem. Egónk sötét része pedig néha belepiszkál, hogy akkor a többit meg szidni kell. Na ez utóbbit igyekszem elkerülni, néha sikeresen.
„Nem kötődni nagyon senkihez. Mert az elvesztése = fájdalom. Ezáltal viszont elveszítem a legnagyobb hajtóerőt az életben. ” Igen, jól látod. S minél inkább jól, annál inkább forgatod a kést a szívedben. De ez már csak ilyen. Keveseknek adatik meg, hogy megfelelően válasszanak –én sem tartozom közéjük – így aztán a többség a fájdalom, tiszta katartikus érzésével veszít el dolgokat, embereket, lelkeket. Néha a sajátját. 
S még valami, talán paradoxon: a gyávaságot felvállalni roppant nagy bátorságra vall.


Érdekes. Ismét azt tapasztalom, hogy az elemzés, a kritika többet nyújt, mint annak a tárgya. De hát már ez is eredmény, örülök, ha valakiből ilyen értékes gondolatokat vált ki egy kósza írás. Zsolt, köszönöm..



Siska László
Budapest, 2011, július

2011. július 2., szombat

Leg_endás jegyzet


Zsolt Kozma, 2011. július 2., 3:44
http://www.facebook.com/note.php?note_id=242313035783502
Siska László Leg c. jegyzetéhez ...

Elgondolkodtató írás. Magamon gondolkodom. Jól élek én így, ahogy élek? Mennyire felületes a "vonzalmam" a zenéhez, zenészhez, színészhez, művészekhez? Mennyire felületes a "vonzalmam" az élethez? Jó így, hogy nem vagyok "rajongó", legalábbis nem olyan mértékben, hogy bármelyik kedvenc elvesztése után "egyetlen üvöltő fájdalom lenne a világ?"

Kicsit - ez nem igaz, nagyon! - irigykedtem Rád, Laci. Amit Roger Waterssel műveltél a koncert előtt ... még nekem is kedvet csináltál hozzá, pedig nekem mindez kimaradt anno. Talán nem voltam-vagyok kellőképpen érett, felnőtt a zenéjükhöz, a mondanivalójukhoz, vagy csak ez is egyfajta felületesség. Nem tudom. De profi koncertbeharangozókat megszégyenítő leleményességgel, ötletekkel és lelkesedéssel csináltad. Mintha barátok lennétek. Mintha mindent tudnál Róluk. Sütött a szeretet és a tisztelet feléjük.  Azon gondolkodtam, ki lenne az, akivel én ugyanezt, ilyen mélységekig el tudnám játszani. 
Nem tudom.
Pedig nekem is vannak/voltak NAGY kedvenceim. Mikor John Lennon-t lelőtték még talán sírtam is. Bár akkor még nagyon fiatal voltam. És egy világ dölt össze bennem, amikor kiderült, hogy George Michael a másik oldalon áll. Ugyanakkor Freddie Mercury mássága nem rázott meg, a halála is "csak" elszomorított. Az Iron Maiden is csak rutinból játszik már Magyarországon. És Fenyő Miki is beképzelt fickó lett a szállóban, ahol vacsorázott a barátaival és ahol történetesen én szolgáltam fel, porig rombolva az imázsát.

És vajon az élet mely területén vagyok még felületes? Van egyáltalán olyan, amire azt lehet mondanom, hogy kellő lelkesedéssel csinálom? Kellő lelkesedés ... ez is relatív ... 
Milyen az életem? Felületes? Vagy van olyan, amire azt tudom mondani, hogy tüzön-vizen át, teljes mellszélességgel kiállok a meggyőződésem mellett? Vagy nincs és mindenbe egy kicsit belekapok és ha elveszti a varázsát, ha elhamvad a láng, akkor lesz "felületes", unott, minden-mindegy?

De nekem ez a kulcsmondat! "ha van tíz, vagy több tucat, akkor számtalanszor megélem a veszteséget, újra és újra átélem a fájdalmat. Így tovább élek mint emocionális lény, mert sok kedvencem van. Ez talán az önkínzás határát súrolja, de most mellékes. Lassabban halok meg, és tovább élek."
Én pont fordítva érzem. Minden egyes "legjobb" elvesztésébe egy kicsit Te is belehalsz. Mert Te rajongó vagy.
Én, talán gyávaságból, talán önkéntelenül a könnyebb utat választottam. Nem kötödni nagyon senkihez. Mert az elvesztése = fájdalom. Ezáltal viszont elveszítem a legnagyobb hajtóerőt az életben. 

És ez az extázis élmény.

Büszke lehetsz az írásodra, a gondolataidra, a bátorságodra. 


/ Kozma Zsolt, 2011. július 2., az író hozzájárulásával/

Leg



Mostanában oly sokszor olvasom, hogy valaki azt mondja, legjobb gitáros, legjobb film, legjobb énekes, a valaha volt legjobb zene, legjobb színész, satöbbi. Érzelmes pillanatokban én is gondolom, írom, hogy valaki a legjobb valamiből. Aztán elmélázok rajta, s már tudom, hogy butaság. Igazán nincs semmiből legjobb, még ha pisztolyt tartanak is a fejemhez, akkor is tíz legjobb gitáros, tíz legjobb énekes, tíz legjobb író, tíz legjobb focista neve jut eszembe. Legalább.(Nyelvtani értelemben persze megint csak butaságot írok, hiszen a „leg” ugye önmagában determinálja az egyetlent. Most azonban nem ragaszkodom az ilyen logikához.)
Valahogy a rossz hírek váltották ki ezeket a gondolatokat belőlem. Egyre gyakrabban hallom, melyik legkedvesebb színészem, zeneszerzőm, zenészem, sportolóm, íróm távozik közülünk. Akiken szocializálódtam –jó ez a szó ide?- akik meghatározói voltak életemnek, gondolkodásomnak.
A kedvencek elvesztése szükséges és fájdalmas érzés. Meg és át kell élni. A sor végén úgyis én vagyok. De addig is, ha csak egyetlen zenész lenne, akire azt mondom hogy ő a legnagyobb számomra, s amikor elmegy, akkor egyetlen üvöltő fájdalom lenne a világ, akkor hazudnék, magamnak is. Ez persze kompromisszum lenne, mert kész, vége, rosszabb már nem jöhet. Viszont ha van tíz, vagy több tucat, akkor számtalanszor megélem a veszteséget, újra és újra átélem a fájdalmat. Így tovább élek mint emocionális lény, mert sok kedvencem van. Ez talán az önkínzás határát súrolja, de most mellékes. Lassabban halok meg, és tovább élek. (Jimi erre mit mondana?) Közben halványan rettegek, hogy ki lesz a következő, akiről a hírekben olvasok. Nem merek itt egyetlen nevet sem leírni.
Visszatérve az eredeti gondolathoz, úgy érzem, semmiről, senkiről nem jelenthetjük ki igaz szívvel, hogy a legjobb valamiben. Nincs ilyen. Ez a szubjektivitás abnormalitása lenne. Persze nem kell mindig racionálisnak lenni, - miért is tennénk - elég, ha valahol saját magunknak –nem mások felé!- meghúzunk egy határmezsgyét. Aztán idővel ez is változik, ez tapasztalat. De nem sokat. Ötven felé pedig már eléggé megmerevedik, lustaságból nincs kedvünk változtatni rajta. Magamba tekintek, s kérdezem, melyik volt a legjobb évem. És sok év jut eszembe. Talán több is mint tíz. Csak mindegyik más ok, érzés miatt tűnik legjobbnak. És még ki tudja, mennyi tíz legjobb év van hátra…

„Me, and You. God only knows it's noz what we would choose to do. ”  

  

Siska László
Budapest, 2011,  július

2011. június 30., csütörtök

Akkor csináljuk meg a Reagen II-t.


Magyar cím: Még falakat kell lebontanunk
Producer: IMF
Starring: Semjén Zsolt
Co-starring: Orbán Viktor
Beharangozó: „Ledöntötte azokat a falakat, amelyek elszigetelték a nyugati civilizáció egyik felét a másiktól.”
Directed by: Hu Csin-tao
 
Trailer zene: Roger Waters, The Wall 
Best boy: Gyurcsány Ferenc

index.hu
Szobrot avattak a volt amerikai elnöknek a Szabadság téri szovjet emlékmű mellett.

2011. június 17., péntek

A szolgáltató és a (ki)szolgáltatott...(Egy órája történt eseményeken alapszik)


A T-com alvállalkozója jött ki internet hibát javítani. (500 ms-os a pingem). Mintha egy Hadházi Laci előadást láttam volna. (Ingyen!) 
- Háááát ehhez nem teccik érteni, mi eztet mi jobban tudjuk. Azonnal ki kell cserélni a kábelt a lépcsőházig, de lehet, hogy a földszinti fééénykábelig,(!) különben is ilyen csatlakozó -mutatja a kezében- nincsen is! Ki kell cserélni az elosztókat, mert a TV-t nem viszi a JEL. 
- De hát a TV-vel semmi gondom. – mondom bátortalanul. 
- Azt csak úgy teccik látni! Alacsony a jelerősség. Jocó szalaggyál csak le egy kombinát fogóért! 
- Az nem lehet hogy az a gond, hogy a koaxiális csatlakozó nem erre a kábelre való? Lötyög rajta, ezáltal reflexió keletkezik, ami az internet ferkvenciatartományában jelszint csökkenést okoz? Valamint amint látható, a külső és belső vezető közti dielektrikum is sérült.- mondom kissé felbátorodva. 
- Megolgyuk! Jocó! Hozzá egy kis szikszallagot is az úrnak. Nagyon ért hozzá!   

Végül maradtunk ketten. Az 500-as pingem meg én... (Közben jött egy levél, hogy lejár a hűségidőm, ha nem akarok többet fizetni, hosszabbítsam meg.)

2011. május 10., kedd

Felhúzós óra



Az idő, melyben élek, már távol a születéstől,
Az idő, melyben élek, még távol a haláltól.
Mégis egy vékony kötél melyen járok,
Egyensúlyozva mint a cirkuszi táncos.

Régmúlt korok emberei zaklatását érzem hajnalonként,
Dübörögnek át elmém védtelen közepén.
Pedig csak a srácok a negyedikről csörtetnek le a lépcsőházba,
Mint  megvadult bikák tele energiával, indulnak mert apjuk szólt: Iskolába!

Fúrom a fejem a negyedik párnába, (pedig kinn már a nap felkelt rég)
Démonaim  nem engednek szabadjára.
Fel kéne kelni, új napot kezdeni,
De hát a régi sincs még befejeve, lelkemben el kéne varrni.

Az új nappal az a baj, hogy új reményt ígér,
S tudom, ez már rég csak „csalfa vak remény”.
Mert minden, mi kirúghatna az ágyból,
Csak arra jó, hogy derekam párnával megtámasszam hátul.

Lenne persze egyszerű megoldás,
Felkelni, mosdás, fogmosás, némi Biblia olvasás.
S aztán menni úszni, autózni, vásárolni,
Valami normális életet élni.

De az ember felébred, egyedül, s ettől úgy érzi,
Mindjárt jobb, ha jobb létre szenderül.
Hisz oly nehéz az ágyból kimászni,
Mint Jaggernek az utolsó menedéket megtalálni.

Nehezen, elkeződik a nap „az a fénysugár végre megszakad”,
Kába fejjel a reggeli dolgok intéződnek.
S eszembe jut, hogy este, vele talán már
Az Alpokban levegőzhetek.

De nem. Ez csak pillanatnyi elmezavar.
Tudom erről szó sem lehet, engem Ő elzavar.
Megyek, bevásárolok, orvoshoz, várakozás közben olvasok,
Aztán ebéd, pohár bor, majd a pamlagon szendergésszerű rémes álmok.

Közben irígylem őt, erejéért, az önszuggesztív energiájáért,
Pedig látom hogy pusztul ő is, mit eszével nyer, a test elveszi úgyis.
Lustaság, restség megvan mindkettőnkben,
Bár én próbálom, hogy oldjuk meg együtt, egymást segítően.

Konok büszkesége s bűneim joggal tartják távol Őt tőem,
Mint a juh a mosolygós farkast közeledően.
Ám a juh is izgalomra vágyik, mint mindenki ki az élet e színén,
S néha néha, megfordulgat a farkas felé, megmutatván neki szebbik felét. (Néha más juhok felé is)

Valaha úgy éreztem jó ember vagyok,
Ma már az is kétséges, hogy ember vagyok.
Nyújtottam  kezem mások felé,
De nem elégszer fogtam meg, mit mások nyújtottak felém.

Lassan igazi jelkép, az élet szimbóluma,
A nappali falán ketyegő fehuzhatós óra.
Minden szerdán és vasárnap, rituálisan felhúzom.
Rajta következő néhány napom beállítom. (Míg jár én addig élek)

Sok már ez a digitális herce-hurca, jobb lenne helyette tényleg kézzel ültetni virágot,
S nem a pontokat számolni,  mit másoknál ezért kapok.
S jobb lenne az egészet sutba vágni, (De legalábbis csak néha-néha  előszedni)
Se egymás kezét összesározva, muskátlikat ültetni.

A munka végeztével koszos kezünkel egymás arcát megsímogatni,
Arcunkat, sáros kezünket összedugni.
Vidáman egy szelet kenyeret megenni,
S hozzá egy pohár finom vörösbort meginni.

Esetleg készíthetnénk együtt rántott sajtot, rajta áfonya öntettel.
Talán használna ez a közös identitás ötletnek.
Lehet, hogy elavult, mégis szép,
Mert közben olajos kezemmel megsímogathatom szőke haját, s fenekét.


Nos ilyenkor gondolom azt Nyájas Olvasó, hogy „én vagyok a fehúzós óra a digitális korban”

  

Siska László,
Budapest, 2010, április

2011. április 23., szombat

Egy bítes magyar úr...

Tegnap este a bulvár TV Duett műsorát néztem. A legjobb az volt a "nézésben", hogy egy JUNOSZT 406B televízión. 20 cm-es képátmérő, néha szikrázó tápegység, fekete-fehér, botantenna, mákos kép, színrefújt kapcsolók, gyárilag behangolt hat(!)csatorna, mellé 30 éves barackpálinka, sült kolbász, békabrekegés, csillagos ég, a fejem fölött a Nagy Göncöl. Így mulat egy bítes magyar úr...

Siska László 2011. április 



2011. április 1., péntek

Föld


Status Quo

Van némely dolog mely fölött rendkívül nehéz napirendre térnem. Az egyik ilyen: a Föld direkt kizsákmányolását, tönkretételét célzó marketing tevékenység. Konkrétan, az ún. károsanyag kibocsátási kvótákkal  kapcsolatos állami szintre emelt legális(!) üzletszerű tevékenység. (Kíváncsi lennék a  Midnight Oil énekesének véleményére - Peter Garrett – aki Ausztrália környezetvédelmi minisztere lett nem régiben.)
Miről is van szó. Nemzetközi egyezmények keretében az egyes országok kialkudtak maguknak bizonyos kvótákat, mely szerint a különböző ipari és egyéb tevékenységből származó szennyező anyag kibocsátása ennyi és ennyi lehet. Na már most. Amennyiben az ország nem képes elérni ezt a mértéket, úgy a fennmaradó részét áruba bocsáthatja, eladhatja, más, fejlettebb országnak. Az én olvasatomban ez azt jelenti, hogy megállapodnak egy megfelelően nagy mérgező anyag termelési mennyiségben, amit az fejletlenebb országok nem tudnak teljesíteni, de a felesleges kvótájukat eladhatják az első világbeli országoknak. Aztán majd a fejletlenebb országok is elérik  - a befolyó pénz által- azt a szintet, amikor már nem adják el a kvótájukat, hanem vidáman teljesíteni tudják azt. A lényeg, hogy nem csökken a földi bioszféra szennyezettsége, csak éppen legalizálják a bűnt.
Az, hogy mi történik majd a Föld élővilágával, növényekkel, állatokkal, nem is kérdés. Majd a következő generáció megoldja. Ha nem, akkor meg az már az ő problémájuk lesz.
Vajon mennyire látunk tovább a közvetlen környezetünknél? Felemerült-e már valakiben a kérdés, hogy a mi gyönyörű bolygónk milyen alkotó egysége az Univerzumnak. (Felötlik bennem néha a Men in Black első részének utolsó néhány másodperce. Mint egyetlen értékelhető mozzanat a filmből, viszont nagyon az!) Tehát hol is a helye ennek a Föld nevű bolygónak. Semmiképp nem a szemétdombon, ahova jelenleg igyekszünk dobni. Úgyis odakerül majd, de az még pár milliárd év. Vissza a nagy olvasztó tégelybe, hogy része legyen az Univerzum egy újonnan megszületendő részének. Nem kellene siettetni a dolgot.


Swigert: 'Okay, Houston, we've had a problem here.'

Sokan, ezerszer foglalkoztak már vele –nálamnál jóval pallérozottabb elmék- hogy milyen is Földünk a fizikai valóságban, ahogy távolodunk tőle. Ezek persze mind elméletek, több-kevesebb tudományos (néha áltudományos) megalapozottsággal de a valóságban fogalmunk sincs róla, hiszen emberi tapasztalás szerint alig-alig hagytuk el a felszínét. Legalábbis kozmikus mértékkel mérve.
Armstrong (a Neil, nem a Louis) ugyan érezhetett valami olyat amit senki előtte, amikor a Holdra lépett, de neki leginkább a protokollal kellett foglakoznia –Kis lépés egy embernek, nagy lépés az… stb.- valamint városi legendát gyártani: „ Sok szerencsét, Mr. Gorsky!”. (Állítólag egy szó sem igaz az egészből.) De nem a Föld volt az első gondolata! Eltekintve tehát ettől -Anettka történelmi jelentőségű „űrutazását” talán figyelmen kívül hagyom, bízva a nyájas olvasó elnéző megértésében- nincs személyes tapasztalatunk arról, milyen csillagászati léptékkel mérve távolodni, távol lenni a Földtől. Mert ugye a Hold csak egy buszmegállónyira van. Sem a testre, sem a lélekre gyakorolt hatását nem ismerhetjük az ilyesfajta távollétnek. Vannak ugyan űrszondák, melyeket már évtizedekkel korábban útnak indítottak (Pioneer 10, stb.), de hát ezek is jobbára a bolygó- és csillagközi  tér megfigyelésével foglalkoznak. (S azzal, hogy hírünket vigyék a „világba”. Nem biztos hogy jó ötlet volt elindítani őket, jelenlegi állapotunkat, életszemléletünket, valamint globális társadalmi viszonyainkat tekintve). S van persze tudományos-fantasztikum, melynek nem teljesen természet tudományos részébe ez egyszer hadd foglaljam bele az ezotéria ez irányú területeit is. Ezek nem valós emberi tapasztalatok, az egyik a fantáziára, (jobb esetben a tudománnyal megalapozottra), másik a hitre épít. Ez persze nem róható fel ezen területek jeles, s kevésbé jeles művelőinek. Én mint a természettudományos világnézet többé-kevésbé elkötelezett - megkockáztatom, hogy legalábbis átlagos ismeretekkel bíró- híve e helyen a másik oldalra is tisztelettel tekintek, annál is inkább, mivel nem kevésbé tudom bizonyítani kvantum-mechanikai ismereteim hitelességét, mint például egy ezotériában járatos és hívő egyén a kézben tartott inga mozgásának az egyének életével, érzelmeivel kapcsolatos összefüggéseit.­­­*  


Planetáris környezet

Tulajdonképpen még az űrszondák által sincs halvány(!) fogalmunk sem arról hogy mi várhat ránk a világűrben, ránk törékeny emberekre. Mert hogy a fent említett szerkezetek még messze nem hagyták el a Naprendszert, s jó ideig nem is fogják. Többségünkben –s magam sem tartozom a kevesek közé- a Naprendszerről milyen kép van? 1 db csillag, körülötte kering 9 bolygó, (tudósoknak már csak 8, ezoterikusnak 10) némelyik holdakkal, néhány ezer kisbolygó, pár százezer üstökös, néhány nagyobb meteorraj, meg rengeteg por. (Van úgy hogy köbkilométerenként akár még egy milligrammnyi is). Materiálisan tekintve ennyi. Pedig a Naprendszer ennél sokkal nagyobb kiterjedésű. Anélkül, hogy komolyabb tudományos értekezésekbe bocsátkoznék, ami amúgy is igen vékony jég lenne számomra, kimondható, hogy valójában sejtelmünk nincs az igazi világűrben uralkodó viszonyokról, különösen ami azok, emberre gyakorolt hatását illeti. Ugyanis amire az ember készül pici megfontolt lépései közben, az, hogy olyan ismert, vélt vagy valós hatásoknak teszi ki magát, - és ezekkel mindenképp szembe kell néznie-, amelyeket számításai, tudományos ismeretei révén „előre tud kalkulálni”. Van azonban egy bökkenő. A Naprendszer határa sokkal messzebb van, mint gondolnánk. Talán tudományos szempontból kissé pontatlan, de szemléletes: a rendszer nem egy a központi csillag körül nagyjából az ekliptika síkjában keringő kisebb-nagyobb égitestek összessége. A Naprendszer egy gömb. Az ember, s minden más földi lény számára egy védőburok. A központi csillagból kiinduló korpuszkuláris sugárzás mint egy védő, taszító, folyton kifelé áramló felhő, folyamatosan távol tartja magától az Univerzumból érkező anyagi és sugár természetű „bombázást”. Mindez a védelem addig tart, amíg a Napból érkező sugárzás sűrűsége, - mely a csillagtól távolodva egyre csökken- meg nem egyezik a világűrből folyamatosan érkező sugárzás sűrűségével.
S itt, a két szféra találkozásánál van egy ütközési felület, melyen túl… Hmm. Ismeretlen világ vár ránk. Valahogy úgy képzelhető el, mint amikor egy puskagolyó minden nehézség nélkül áthatol egy felhőn: nem történik semmi jelentős dolog. Ám ha két puskagolyó, vagy két felhő összeütközik, (megegyezik a sűrűségük) akkor az bizony látványos eseményt produkál. Tehát van körülöttünk egy védőburok –mely sokkal nagyobb igénybevételnek van kitéve mint pl. maga a földi légkör, vagy magnetoszféra- s ennek a buroknak a határa akár fényévben is mérhető, messze távolabb van, mint a ma ismert legtávolabbi bolygó a Naprendszerben. Így persze már némi szkepszissel halljuk az Apolló 13 parancsnokának szavait: Okay, Houston, akadt itt némi problémánk…

­­­
* Más lenne persze a helyzet, ha az általános relativitás elméletről lenne szó, de ez most nem tartozik jelen dolgozat szűken vett gondolatmenetéhez.


Az első határ

Nos, amíg az ember át nem lépi ezt a burkot, addig fogalma sem lehet, milyen a távollét a Földtől. Sem fiziológiai, sem pszichés értelemben. Persze másképp is megközelíthető a dolog. Minél jobban távolodunk, annál inkább kitárul előttünk az Világegyetem, s ahogy egyre inkább csak egy kis pontnak látjuk addig életet adó csillagunkat, és a Földet, annál inkább természetes kíváncsiságunktól  is vezéreltetve egyre jobban leköti figyelmünket a minket körülvevő nagy „semmi”. Persze amikor észrevétlenül átlépünk a fent említett buborék határán, sok minden megváltozik. Nem csak fizikai értelemben. Addig is mind inkább nyomaszt majd a távolodó Gaia védelmező hiánya, s ez –emberből lévén, még a legkiválóbb űrutazó is- igen csak egyszerűnek tűnő dolgokban jelentkezik. A fizikai hatások egy ideig kompenzálhatók, sport, mesterséges gravitáció, rutin feladatok, vészhelyzetek gyakorlása, stb. Azonban ott lesz a psziché. Amely a magányban elkezd független életet élni és a természettudományos alapokkal szembe helyezkedni. Először csak próbára teszi az embert, hogy pár percet kell várni a képüzenetekben feltett kérdésekre adott válaszra, mely a Földről jön. (2001 Ürodisszeia) Aztán egyre inkább foglalkoztatja majd az utazót a magánszféra. Mi lehet az otthon maradottakkal? Mi van a Kedvessel? Hiszen talán soha nem találkozom már vele. Vajon megmarad benne az örökkévalóságnak szóló „boldogító igen”?  Persze, hogy nem. S ez nem is várható el. Balgaság valakitől azt várni, hogy örökké várjon vissza, amikor az, ami neki tíz-húsz év, az utazónak talán csak egy-kettő, Einsteintől és az aktuális technikai fejlettségtől függően. S ekkor elérkezik az ember ahhoz a határhoz, ahonnan a Föld már csak egy haloványan, s csak távcsővel kivehető csillagnak tűnik. Megérkezik a fent említett Naprendszert körülvevő burok határához. Szíve, lelke itt érzi már, hogy „megnő a tér a csillagok között, s belopódzik az űr hidege.”**
Talán lassú rémület lesz úrrá rajta, ha tehetné visszafordulna, vissza, a jó, meleg, narancssárga Nap felé, mely eddig biztonsággal töltötte el lelkét. („Set the controls for the heart of the Sun”). Azonban nem teheti. Átlépi a határt, s nem tudja mi vár rá. Talán egy újjászületés, talán a lélek halála. A testé biztosan. Hiszen azokra a körülményekre olyan ember alkotta szerkezet nem készíthető, mely megvédené az űrtől. Milyen érdekes. Az Univerzum –ezen egyébként még mindig közeli területe- egyáltalán nem „törődik” azzal, hogy ez a sivár gondolatú, gyarló kis lény életben marad-e vagy sem. Számára jelentéktelenek vagyunk, mi több, észrevétlenek.


Túl az első határon

Az ember átlépi a Naprendszer határát, talán él még, valamelyest sikerült megőriznie elméje épségét is. Ekkor történhet olyasmi, melytől –ha az egyéb fizikai, a Világegyetemből ekkor már komoly hatássokkal bíró sugárzások a testet még nem pusztítják el- lelke összeomolhat. Ez az emlékezés. A Föld emléke. A csendesen hömpölygő folyók, melyek boldogan ömlenek az óceán anyaméhébe, a tengerként szelíden hullámzó erdők lombjai, a sivatagok aranysárga lágy dűnéi, melyek közt fel-fel tűnik egy oázis, a kék ég felé törő hófödte hegyek, róluk mesebeli palástként aláomló gleccserekkel, melyek kis patakokat szülnek, s csörgedezésükkel békét adnak a fejét álomra hajtó vándornak. Emlékezik az illatokra is, amikor tavasszal az akác virágzik, a lila orgona bódítóan csábít kedvese születésnapján, a fehér akác virágának alig két napig tartó szaga ablaka alatt májusi éjszakán.


** Milyen jó, hogy nem egy komoly, tárgyszerű tudományos értekezés ez. Hogyan is engedhetnék meg magamnak akkor  ilyen szentimentális, lírai idézeteket.

A nyári esők utáni mély, boldogító lélegzetvételek, a tenger tüdőt tágító fuvallata, az őszi erdő nyirkos avar illatai, a frissen szántott föld meleg kipárolgása.
Ám ez már a múlt. Számára akkor nem lesz már visszatérés. Egyetlen dolog éltetheti. Megtalálni egy új világot, melyen elkezdődhet ismét az élet. Ez a világ ne olyan legyen, melyet elhagyott, melyet tönkretett az ember, siettetve ezzel saját maga pusztulását is.

Az otthon maradt Kedves frissen mosott hajának bódító illata azonban ott már nem várja az utazót. A Föld már csak a lelkében él…     




Siska László
Budapest, 2009, június

2011. március 28., hétfő

Konzervatív

Öregszem, talán így leszek bölcsebb, de mindenképp tapasztaltabb, megfontoltabb, 
s kicsit hülyébb is. 
Viszont egyre kevesebb dolog zavar, megyek a park peremén a füvön mezítláb, 
s nem tornacipőben az aszfalton. 
Vigyázok, bogarat el ne tapossak, virágot csak nézzek, s le ne tépjek. 
Amit kellet már megtettem, hagytam jelet magam után. 
S nem bántam meg semmit, talán csak azt, hogy nem Jagger volt az  apám.
S mi  fontos még, arra az Égben Lebegők Csarnoka ott, rám vár.


Siska László
Budapest, 2011. március

2011. március 13., vasárnap

Elfogtunk egy SMS-t

Elfogtunk egy SMS-t:
Kedves Nénikém.
Tőlünk délre minden forrong, (Horvát hon, Olasz hon, Észak-Afrika, Arábusok) el akarják zavarni, vagy épp már el is kergették a népek a főispánokat a prefektúrákról. Nálunk a vármegyében minden rendben van, nézzük a Való Világot, meg a Mézga Aladár ismétlését és ez jó nekünk.
Üdvözöl Kelemen öcséd
.