2009. augusztus 31., hétfő

Egy este a klubban


Aznap minden másképp történt mint előtte sok héten keresztül. A férfi néhány napja új kapcsolatokra tett szert, melyek elterelték figyelmét a már jó ideje, az őt szünet nélkül zaklató gondjairól. Egy baráti társaság. Szívélyesen invitálták, menjen el összejövetelükre. Nyilván azért, mert elnyerte szimpátiájukat, valami módon. Holott ez igazán nem volt célja. (Az igazat megvallva magának, azon kívül, hogy kizökkenjen a közelmúlt depressziójából, s elterelje gondolatait érzelmi veszteségeiről más célja nem is nagyon volt. Legalábbis azt hitte.)  Az interneten találkozott a társasággal,, szinte véletlenül. (It’s a Miracle). Még a találkozó napján sem volt biztos benne, hogy elmegy az összejövetelre, bár esze azt mondta menj, „érzelmei” azt, hogy ne! Aztán mégis úgy döntött, hogy elmegy; valami miatt legalább nekik nem akart csalódást okozni.
Kora délután indult, nem autóval ment, tudta, hogy egy-két pohár bor elfogy majd. S bármilyen precízen megtervezett szerkezet is, ezt még ő sem tudja tolerálni. Útközben a buszon az járt a fejében, vajon hogyan fogadják majd őt, az ismeretlen idegent azok, akik már évek óta ismerik egymást személyesen.
A társaság érdeklődési körének központjában egy „zenekar” állt, s a teljes életművük, társadalomra, egyénekre gyakorolt hatása. Emberünk szintén rajongott ezért az együttesért ”már kora gyermekkora óta”. Mintha erre lett volna programozva.
Gondolatai csapongtak, hogy majd hol, mit, mikor mondjon. Úgy érezte, hogy eddigi sok évtizeden keresztül megkeményedett emocionális kérgét fel kell hogy repessze. Egyszerűen, őszintén kell viselkednie. Általában ez a legnehezebb. Egy embernek. Egy humanoidnak. Volt egy dallam, amit nem tudott kiűzni a fejéből. Lyukasztott még egy jegyet a villamoson, s közben a dallam zakatolt a fejében: „Set the controls for the heart of the Sun”. Miközben az utolsó néhány métert tette meg a házig, még az is „eszébe” ötlött –fogalmazzunk inkább úgy, hogy a lehetséges események közül programja a megfelelő bekövetkezési valószínűségi értékkel jelezte – hogy visszafordul. A következő ami felötlött benne, hogy az utóbbi időben szinte semmilyen feladata nincs. Ellátja az önfenntartáshoz szükséges legalapvetőbb teendőit, ezenkívül semmilyen konkrét, hasznos munkát nem végez. Csak az a kibogozhatatlan „bug” az elméjében mely néhány hónapja zavarta meg a normális működését. Csak az okozott problémát.
Megérkezett, becsöngetett. A házigazda őszinte örömmel fogadta, épp készítette a vendégváró vacsorát. Közben beszélgettek, mi másról, mint a zenéről. Emberünk udvariasan, visszafogottan nézelődött, néha megkérdezte levehet-e egy könyvet vagy DVD-t a polcról,  beszélgettek. Lassan megérkezett a társaság. Megindult az érdemi beszélgetés is. Ő jobbára figyelt, igyekezett szerény, visszafogott lenni –nem ment könnyen. Annál is inkább, mivel házigazdái azt az „érzést” keltették benne, hogy megbecsülik, értéknek tartják néha-néha kifejtett gondolatait.
Evés, ivás, csapongó, félbehagyott beszélgetés kezdemények, míg végre sikerült rátérni a lényegre.* Egy rádióműsor előkészítése volt a téma. Kissé nehézkesen, akadozva kezdődött a beszélgetés. Érezhető volt, hogy a résztvevők az elmúlt munkával töltött napok után hajlamosak inkább egy lazább, parttalanabb baráti beszélgetésre mintsem egy komolyabb odafigyelést igénylő munkára. (Az vesse rájuk az első követ, aki ilyen helyzetben még nem volt). A rádióműsor témája természetesen a már előbb említett rock(?) együttes volt. Néha igen komoly gondolatok hangzottak el, a zenekar személyiség jegyeit illetően. Mi több, más zenekarokkal is összehasonlították őket, a „nagy bandát” ami emberünket kifejezetten zavarta. Annak idején kissé konzervatívvá sikeredett a programozása. Nehezen viselte, hogy alapvető értékrendszerével ütköző álláspontokat kellett tolerálnia.
A társaság egy tagja – egyébként kiváló zenész és zenetanár hírében állt-  még azt is megkockáztattatta állítani, hogy van néhány ugyanolyan jó  együttes mint a jelen dolgozatunk tárgyát képező zenekar. Példát is hozott rá természetesen; nem csak  jó zenész, de akkurátus ember lévén is. Emberünk itt kissé megingott – bár ebből semmi nem látszott rajta- s felötlött benne két kifejezés: Erőmű, és Battersee Power Station. Mily furcsa hasonlóság két különböző(?) zenei világból. Aztán visszakereste memóriájából a két együttes tagjait, zenei „lenyomatukat”.
S ekkor furcsa dolog történt. Valamiféle érzelmek törtek fel benne. Mintha az időben párhuzamos lét, valami identitásbeli párhuzammal is bírt volna.  A másodperc töredéke alatt végig futtatta agyán a két zenekar műveit, párhuzamba állítva, összehasonlítva saját énjével, gondolataival. Megdöbbentő eredményre jutott. S ez egy paradigma váltás volt.
Többé már nem az a kérdés, hogy miért nem volt számára „rokonértelmű” a két zene,  hanem az, hogy mi miatt nem vette észre, hogy ő is közéjük tartozik. Hiszen az érzelmek – ha nála egyáltalán használhatjuk ezt a kifejezést - nála ugyan azok, mint amik a zenészeket arra inspirálták, hogy ilyen műveket alkossanak. Mert ezek a zenék  nem csupán a klasszikus értelemben vett „muzsika nyelvén” hatottak, vagy éppen nem, az emberekre. Volt bennük rejtett üzenet, melyet sokan csak húsz-harminc év múltával értettek meg, vagy tudtak megfejteni. Szabadkőművesség? Rózsakeresztes lovagok?  Nem. Csak zsenik.
Emberünkben mintha érzések törtek volna fel. Több évtized után végre rájött, hogy vannak „rokonai”.
Míg ezen merengett, a vendéglátó kutyusa a lábánál ült, s bánatos szemét fogva tartotta tekintetével. Nem is volt ez baj, így legalább nem kellett felnéznie a többiekre. Valami hardware hiba maradhatott a  legutóbbi karbantartás után mert szeme sarkán néhány olajos folyadékcsepp jelent meg. Gyorsan letörölte…
Már hazafelé baktatott, örült az új ismerősöknek. Azon gondolkodott, vajon valaha felmerül-e a gondolat, a fentebb említett rock együttes bármelyik tagjában, hogy messzi távol tőlük mindenféle értelemben, milyen közösség alkotó erőkké váltak az évtizedek során. Hogy tőlük, a személyes jelenlétüktől függetlenül olyan erővé lettek, hogy alkotásaikkal képesek "vadidegen" embereket (és más értelmes lényeket) összekapcsolni olyan módon, hogy azok nem csupán a zenéjükről tudnak egymással beszélgetni. Mi több olyanokat, akikben megvan az a közös érzelmi indíttatás, hogy biológiai identitásuktól függetlenül bizalommal(!) közeledjenek egymáshoz. (A mai világban ez sem kevés) Végighallgassák egymás mondandóját, s arra reagáljanak, nem pedig csak elbeszéljenek egymás mellett. Esetleg vitázzanak, de csak azért, hogy előre gördítsék a közös szekeret. Ha ezek után egy hangot sem írna, vagy játszana ez a banda, már akkor is többet tettek a világért mint az összes... És lehetne sorolni, kikre lehet gondolni.
Szóval:
"Us, and them
And after all we're only ordinary men."
     
* Az egész egy már oly sokszor olvasott könyv jelenetére emlékeztette,: Asimov, Második Alapítvány, Dr. Darell lakása, Pelleas Anthor  és a többi „összeesküvő” találkozása.



Siska László
Budapest, 2009, augusztus 20.

2009. augusztus 30., vasárnap

Pink Floyd érzések 3



3. At Pompei
Nehéz egy filmről beszélni. Különösen, ha érzelmileg talál meg. Először Kuwaitban láttam, mintegy 25 évvel ezelőtt, egy kalóz „hivatalosan másolt” VHS kazettát vettem meg. Pocsék minőségben, de mindenképp élvezhetően adott ismét újat a Floydról. Azóta is megvan. Nemrég sikerült DVD-n egy „biztonsági példányt” szereznem, a rendezői változatból. Pár tucatszor már megnéztem. Elementális erővel hatott rám a 2001 Ürodisszea képi világának összekapcsolása a zenéjükkel, kiváló ívet adva a filmnek. A végén már szinte „szájbarágós”, a filmből vett Dave féle lélegzetvétel a szakafanderből hallva. De van egy másik rejtett(?) kerete is a Pompei koncertnek. A felvezető képsorok, ahogy nagyon lassan közelít a kamera az aréna porondja felé. Mintha egy másik világból érkeznénk. S amikor ott vagyunk az Echoes első része elvarázsol. Engem a fiúk tekintetei ejtettek meg leginkább. Dave*, Rick tekintete valami olyan elemi erőt sugall –mindezt az erőszak legkisebb jele nélkül-, hogy megindítóan hat az emberre.  Pláne, ha tudja, hogy tulajdonképpen ez a Pink Floyd egyetlen igazán szerelemről szóló opusza. Azt hiszem ezt már említettem korábban. S hogy a belső kerethez visszatérjek: A film végén a kamera képe ugyan olyan végtelenül lassan távolodik a porondról mely másfél órán keresztül a világot jelentette számomra. Rádöbbenek, hogy mily kicsiny porszem vagyok az Univerzumban, s amit én fontosnak hiszek, értéknek tartok, az a világmindenségben nem több egy-két kvantum rezgésnél. Arányok. Felfoghatatlan. S közben ütjük-vágjuk egymást, ha nincs kit akkor magunkat, ha már ebbe is belefáradtunk akkor a környezetünket. Mindegy, hogy épített, vagy természetes környezet,  csak pusztuljon. Irritál minket a szépség.
Vissza a filmhez. Már az első megtekintéskor az volt az érzésem, hogy a Floyd nem egy üres arénában játszik. Az elpusztult ókori emberek lelkei mind ott vannak (sugallván ezt a képek is) betöltik a nézőteret, s néha rémülten hallják, mennyire nem mozdult előre a világ.
Ami nem tetszik, erős ellenérzést váltva ki belőlem:  a Mademoiselle Nob. Kutyát így megkínozni még a művészet érdekében sem szabad. De ez legyen az én fejlövésem.
Nem mehetek el szó nélkül a rendezői változatban látható stúdió betétek mellett, (bár tudom, hogy itt majd némi ellenérzéssel számolhatok a nyájas olvasó részéről). A kantinban felvett beszélgetések számomra kissé érdektelenek –látszik, hogy nem spóroltak a sörrel és borral-, leginkább Roger tekintetei maradtak meg bennem. Először éreztem úgy, hogy ő az angyal, akiből később a kitaszított Lucifer lesz. (Megjegyzem. nem vagyok Sátán imádó, s ha Mick Jagger a lépcsőházban előadná a Simpathy for the Devilt, acapella, hát nem szaladnék el) A stúdió zenei felvételei élményt jelentettek. Amit néha David összegitározott, az általában zseniális, néha azonban katasztrófális volt. Ezzel együtt jó volt hallani néhány olyan változatot a gitár szólókra, amit eddig még soha. De hát elfogult embernek ugye bármi tetszik az idoltól. Amit meg a végén összeénekelnek Rickkel, az már szinte téboly. Dave a türelmét, Rick a fonalat veszíti el. De hát, ettől szép a munka.
Apróságok: Nick dobverő feldobálásai, úgy, hogy közben egy tizedmásodpercet sem téveszt. (Pedig fejben már talán a versenyautója karburátorát szereli). Roger állati üvöltése, majd a már ikonná vált fénykép, ahogy a nagy korongot püföli a naplementével szemben. Rick mélységes nyugalma, csodálatosan megkomponált, s igazi átérzéssel előadott billentyűs játéka. Na és még valami. Sokan megróják Rogert, hogy pengetővel gitározik. Csak úgy megkérdezem: És akkor mi van?
A Live at Pompei alapmű. Irányt ad érzelemben, értelemben. Megtisztulhat tőle kissé poros, sáros lelked. Látod ezt a négy fiatalembert, ahogy együtt dolgoznak. Nem az egymás iránti szeretet, szimpátia –bár akkor még talán ez is megvolt-, hanem a zene iránti mélységes alázat vezeti kezeiket. Ahogy együtt látod őket zenélni, megmutatja, hogy a közös érdek az igazi érték, mely mindig előbbre való az egyéninél. S azt is, hogy ha valamit teszel, értelme csak akkor van, ha adsz is vele másoknak. Hogy nyomot hagysz magad után a világban. Nem kell érteni a szövegeket. Bár…**

* Mily véletlen, a 2001 Űrodisszeiában Dave Bowman a főszereplő neve.
**  And no one sings me lullabyes,
And no one makes me close my eyes,
So I throw the windows wide,
And call to you across the sky...



Siska László
Budapest, 2009. augusztus

Nowy Swiat



Bármit is teszel,
Bármit is eszel,
Bármit is iszol, s bármit nem,
Bármennyit remélsz, s eközben henyélsz,
Bármit is beszélsz, bármit is nem.
Bármit is hiszel, bárkiről,
Bármit is hallasz bármiről,
Bármennyit látsz, bár sorvad már szemed,
Bármit is érzel, bár korvad már szíved.

Bárki aki tiltja,
Bárki aki engedi,
Bárki aki mondja: nem, s
Bárki aki hazudja: igen.
Bárki legyen az a csillagokból,
Bárki legyen az a földi visszhangokból.
Bárki, aki felkent tudós,
Bárki, aki csak egyszerű elme,
Bárki aki csak segítene, s
Bárki aki gátat görgetne.
Bárki, aki nem birtokolná,
Bárki aki csak kihasználná,
Bárki aki csak szabaddá tenné,
Bárki aki lelkét rabszolgává tenné.

Ne higgy senkinek. Ő az egyedül, ki magán, s rajtad segíthet, megérthet. Magányát nem oldja víz, sem bor, sem lélegzet, magányát csak Ő és Te érezheted.

Csak Ő az ki  téged egyedül lát,
Csak Ő az, ki megszólít téged a némát,
Csak Ő az ki látja, mi rajtad égetett máz,
Csak Ő az ki miatt számodra nincs más, s
Csak Ő az, ki miatt ledönt a láz.
Lelkedet csak Ő ismeri,
Lelkedet csak Ő verheti,
Lelkedet csak Ő emelheti, s romba
Lelkedet is csak Ő döntheti.

Bármi igazat szólhatsz,
Bármi hazugot mondhatsz,
Bármi aranyat hozhatsz,
Bármi olcsó garast lophatsz.
Ember, s szerető akkor leszel, ha belül
Ember merni leszel, s
Ember csak akkor leszel, ha Ő is
Embernek fogad el.
Nézd a csillagokat. „Mi fent az lent.” Nézd a Napot. (Élteti a Földet). Nézd a fát, mely azt várja, hogy öleld át. Nézd a madarakat, kik fogságban is szabadok. S nézd a hegyeket, melyek méltóságteljesek és havasok.
Ajánlás: Van valahol egy lopott ezüst hamutartóm. Furdal a lelkiismeret. Szeretném visszaadni.



Siska László
Budapest, 2009.  július

Büntetésből írva…


Már több mint egy éve, egy kommunikációs tréningen vettem részt – legalább a huszadik volt már életemben- s a második nap környékére szokás szerint kezdett számomra unalmassá válni a dolog. Nem „szellemi nagyságom” hanem az évtizedek alatt felhalmozódott rutin miatt. Kevés tréner tud igazán újat mondani, s egy idő után visszahallom a korábbi évek előadásainak anyagát, újra ugyanazok a szituációs játékok, csak más formában előadva. Elkezdtem tehát a többieket figyelni, s testbeszédjük elég jól elszórakoztatott. Ez egyik kedvenc szórakozásom, ilyen helyzetekben. Láttam, hogy szinte senki nem azt mondta, mint amit a testével jelzett (bodytalk). Gondolom, ezt a tréner is észrevette, s értékelte magában. No de, nem is ez kis írásom lényege.
            Délelőtti szünet, aprósütemény, kávé, cigaretta. Bár mindig, mindenhol ügyelek, hogy ne késsek el, ezúttal egy beszélgetés miatt ez megtörtént, már folyt az „észosztás” amikor visszatértünk hárman-négyen. Az oktató azonnal lecsapott ránk, s megszakítva mondandóját, a következő feladattal állt a csoport elé: aki időben ott volt a szünet végén, mondjon egy szót. Bármilyet, ami eszébe jut. Azok, pedig akik elkéstek, írjanak egy verset, aminek tartalmaznia kell ezeket a szavakat. Mindezt a következő szünetben tegyék. Aztán majd mindenki olvassa fel a versét, mondta gondolván, hogy ezzel bevitte a kegyelemdöfést gyarló elkésettek lelkébe. Műszaki emberekből lévén, a társaság „eminens” része is elképzelhető, milyen vad dolgokat találtak ki, csak hogy megnehezítsék munkánkat.
            Én a következő szavakat kaptam, melyeket versbe kellett öntenem: paracetamol, spagetti, jóléti társadalom, kompresszor, kollektív bűnösség, hobbi, infrastruktúra, sál.
Mire eljött a szünet ideje, már összefirkáltam a kis versemet, nem akartam a következő kávézást kihagyni.
Íme, ez lett:

Mikor elfordulsz a térben,
S a szemed előtt csak paracetamol, infrastruktúra,
GDP, spagetti, és hamburger lebeg,
Akkor csalódsz, mert ekkor az a fontos neked, hogy részt végy abban,
Ami a jóléti társadalom.
Szíved ver mint a kompresszor,
Részed a kollektív bűnösség,
Hobbi szavad az infrastruktúra.
S ekkor már elfordultál a többiektől is,
Nem hallod az érzéseket, (a füleddel is láss, ne csak a szíveddel)
Nem érted miért szorítja a sál a nyakadat.



A szünet után felolvastam én is mint a többiek a magukét. Néma csend. Aztán megtapsoltak. Minden voltam, csak büszke nem. Azért jólesett, hogy megértettek.
Este, hazafelé az autóban…
Gondolkodtam ezen az egészen. Mi zajlott le bennem, s a többiekben. S akkor rádöbbentem, micsoda tolvaj gazember vagyok. Tudat alatt én ezt írtam meg, a magam primitív módján:
On the turning away
From the pale and downtrodden
And the words they say
Which we wont understand
Dont accept that whats happening
Is just a case of others suffering
Or youll find that youre joining in
The turning away
………….
No more turning away
From the weak and the weary
No more turning away
From the coldness inside
Just a world that we all must share
Its not enough just to stand and stare
Is it only a dream that therell be
No more turning away?
/Pink Floyd/




Siska László
Budapest, 2009. július

Pink Floyd érzések 1-2



1. Kezdetek
Tizenéves voltam. Először talán a Meddle lemezüket hallottam. Egy barátom, -Farnek Misi, emlékszem egy óriási boxer kutyájuk volt – mutatta meg egy ZK 145-ös szalagos magnón. Nála láttam életemben először pornográf képeket is, a faterja hozta valahonnan az NSZK-ból. Ájulás volt, azt sem tudtam mit látok.) Kis merengésem szempontjából ez lényegtelen, vissza a Floydhoz.
Nem tudtam hova tenni ezt a „zenét”, én a Black Sabbathoz, Purple-hoz, Stoneshoz, Omegához voltam szokva. De az Echoesnál valamit éreztem. Pedig az akkori angol nyelvtudásom, lassan már felér a mostanival. Íve van a dolgoknak. Nem is a szöveg számított, azt csak úgy majmoltuk. A zene valahogy nyomott hagyott bennem, s csak évtizedek múlva értvén meg, hogy „szerelmes” zenéről van szó, meglepődtem. Sokáig azt hittem, hogy a Pink Floyd szerelmes, romantikus zenéket ír, mindegyik az. Nyilván a romantikusnak tűnő dallamok, a hardrocktól eltérő hangzás váltotta ki belőlem ezt a defektust. A vidéki gyerek naivitása. Ma már tudom, hogy az Echoes az egyetlen igazi „szerelmes” ópusz.
            Emlékszem, a második lemez, a Dark side of the Moon volt, amit hallottam. Na és láttam is, kezemben foghattam. Igazi sztereó NZC kristály pick-up lejátszón hallgattuk mi fiúk, másodikos gimnazisták. Néhány pohár apámtól lopott pálinka után, elájultunk tőle. Persze ismét, egy szót sem értettünk a lényegből. De a zene, az valahogy utat tört bugris lelkünkbe. „Hú hallod ezt az óra csörgést?! Figyeled hogy pengeti a tik-tak, tik-tak-ot?!” Szóval ez volt az élmény. S egy sor más, csak arról akkor még nem tudtunk, rejtetten évekre meghatározta gondolkodásunkat, érzelem világunkat.
Azt valahogy éreztük, ez nem olyan mint a Sabbath, vagy az Emerson. Csak éppen kis hülyék voltunk még (ma is?) s megfogalmazni sem tudtuk érzéseinket. Az bennünk volt, hogy nem mindennapi dologról van szó. Aztán kevéssel ezután jött a Wish You were here. Sokan mondták, hogy a Dark side után ez elég gyenge album. Érdekelt is engem! Alig értettem valamit belőle, mégis elragadott, a felhőkig dobott fel, aztán elengedett, s visszazuhantam, de még mielőtt leestem voéna lágyan elkapott, magához ölelt, s a fülembe súgta azt az azóta már ezerszer hallott négy gitár pendülést a „Shine on…” elején.
Egyik osztálytársammal, akinek megvolt ez a csoda lemez, sosem voltunk jóban a gimnáziumban. Néha verekedtünk is, ma már szánalmasan nevetséges dolgok miatt. Anyja egy másik iskolában tanított, rendkívül szigorú volt fiához. (Hol volt még akkor a „We don’t need no education) Később a  fiúból katona, majd rendőrtiszt lett. Pár éve főbelőtte magát szolgálati fegyverével.




2. Ébredés
            Sok marhaságot hallgattam akkoriban, s ami a borzalmas így évtizedek távolából, hogy hittem is bennük. Meggyőződésem volt, hogy értékek. Bizonyos szempontból azok is voltak*. Aztán úgy harminc valahány évesen rájön az ember, hogy mik számára az értékek. Semmi különös: csak az, ami maradandó. Olyan mint a szerelem. Azt hiszed szerelmes vagy. Aztán több év, esetleg évtized távlatából visszatekintve már érzed, mi volt az az érzés. Minden, csak nem szerelem. Az embernek a Földön csak egyetlen párja lehet. Vagy megtalálja, vagy nem. S ha igen is, akkor is elmehet mellette, s ami még rosszabb, rálelvén a kedvesre tönkre teheti közös életüket. De ez egy másik történet…
            Soha nem gondoltam, hogy a Wish You were here más is lehet mint „rekviem” Syd Barrettért.** Csak jóval később kezdtem mást is megtalálni az albumban. Valamit, ami azt súgta hogy nincs rendben sok dolog körülöttem. Pedig az akkori viszonyoknak megfelelően szocializálódtam, kisdobos, úttörő, Killián kör, aztán a KISZ tagság megtagadása, emiatt igazgatói megrovás, satöbbi. Magyarból ötös, világnézetünk alapjaiból kettes, filozófia: négyes. Ekkor történt, hogy egy tavaszi osztálykirándulás alkalmával jelent meg az Omega Időrabló albuma. Kora tavasz volt, valahol a Balaton környékén voltunk, 16 fokos vízben fürödtünk, s a mellettünk lévő kempingben egy hasonló tiszafüredi lányosztály(!) ütött tanyát. Néhány korty meggylikőr után már meg is volt a közös hullámhossz. Floyd is szólt, Tündét soha nem felejtem el. De ez is egy másik történet…
            A gimnázium vége felé éreztem, hogy –bár teljes mértékben tehetségtelen vagyok az aktív hangszeres zenéléshez, erre még lehet, hogy visszatérek-, (Pusi segíts!) a Pink Floyd az ami érzelmileg vezethet utamon. Megjegyzem, hogy ekkor még fogalmam sem volt arról, hogy milyen zenéket csináltak a 60-as években, A Saucerful of secrets, a Nice pair, a Relics, az Ummagumma még térképen sem voltak nálam. Lehet, hogy így is volt rendjén. Ami igazán érték, ahhoz a világ és önmagad folyamatos megismerésén keresztül tudsz csak eljutni. Ez olyan mint az asztrofizika. Nem mindig az egyenes a legrövidebb út a tér-idő kontinuitást tekintve.
           
* Különösen, ha az utóbbi évtizedek „könnyűzenei előadóira”gondolok. Általában rémálmokat hoznak  számomra.
** A nyájas rajongó bizonyára tisztában van vele, hogy amikor az album készült Syd még élt. Legalábbis fiziológiai értelemben.




Siska László
Budapest, 2009. augusztus

Ha most lennék huszonnyolc…


Ha most lennék huszonnyolc,
Másképp bánnék anyámmal,
Többet lennék apámmal,
Ha lett volna, bátyámmal,
Kedves lennék egy hernyó bábbal.

Ha most lennék huszonnyolc,
Bizony megkeresném azt a szőke lányt,
S nem az érdekelne, mikor fogadja be az ágy,
Fürödnék kék szeme fényében,
S újjászületnénk, ha gyermek foganna méhében.


Ha most lennék huszonnyolc,
Tudom, nem a bolygók, és a csillag-fizika tetszene,
Talán a planétás ember, s kártyája kellene.
Muzsikában talán a vasgitár kellene,
De hangzása lágyabb, melengetőbb lehetne.


Ha most lennék huszonnyolc,
Megkeresném azt a lányt,
Megtalálnám, bármi ármányon át,
Megfognám szép két kezét,
S megkérném kezét.


Megkérném két kezét anyjától, apjától.
Szép szóval megkérném,
Hozzám őt asszonyul engedjék,
Őket szeretettel megölelném,
De ha nem adnák, rabolnám kedvesemet házából.


Ha most lennék huszonnyolc,
Törődnék lelkemmel, testemmel,
Mert csak így bánhatnék szeretettel a Tieddel,
Örömet adnék és gyönyört kapnék,
Kísérne minket ez, bevésett emlék.


Ha most lennék huszonnyolc,
Nem a csillagokba vágynék,
Itt a Földön boldogan élnék,
Nézném gyermekünk hogyan cseperedik,
Míg az asszony s férfi kéz homlokán összefonódik.


Ha most lennék huszonnyolc,
Neked áfonyás sajtot sütnék,
Bort veled csak gyertyafénynél együtt innék,
S a Sekrestyésben hallgatnék,
Amikor lengyelül csevegnél.


Ha most lennék huszonnyolc,
Tán cigaretta sem lenne,
S nem vágynék másra már mint kebledre,
Nem zavarna zsivaj, hirtelen zaj,
Csak betakarná arcom az a szőke haj.


De negyvennyolc lettem.
Mindent mit lehet tönkretettem.
S hiába próbáltam súgni, vagy üvölteni,
Tűzön és vízen,
Nem érzed, mit változott fáradt szívem.


Siska László,
Budapest, 2009, augusztus

Petróleum lámpa


„Az előrejelzés nehéz dolog. Különösen, ha a jövőről van szó.” *


Viszonylag nyugodt napja volt. Reggel szokás szerint megmérte a súlyát s látta, hogy megy rendben a fogyás, lassan de biztosan, halad a cél felé. Csak türelem, kitartás, s az eredmények mutatkoznak. Aztán egy weboldalon nézelődött, hát mit ad Isten, mi volt az aznapi mottó: „Ha fát ültettél, türelemre van szükség. Nem húzhatod ki naponta a földböl, hogy megnézd, mennyit nött a gyökere” Stimmel - gondolta. (Azért a két helyesírási hibát észrevette a mondatban, nem is ő lett volna, ha nem. Sajnos vagy szerencsére különös érzéke volt a helytelenségek érzékeléséhez. (Kivéve ha saját magáról volt szó.) Aztán elment úszni, majd ebéd, bevásárlás, a szokásos napi teendők. Délután pedig az egyórás félálom.

Intermezzo
Vásárlás előtt bement egy közeli barkácsboltba, elbeszélgetett a tulajdonossal, hogyan, s miként lehetne egy ősrégi kopott, rozsdás petróleumlámpát rendbe hozni. Csiszolással, festéssel, vagy valami rozsdaoldó szert használni? A tulaj mindenféle tanácsot adott neki, némelyik hasznosnak is tűnt. Levett azonban a polcról egy lámpát, s azt ajánlotta, hogy vegye meg azt s nem kell akkor fáradozni a régi rendbe tételével. Az új lámpa gyönyörű volt, csillogott, csábító volt. A fiút azonban nem szólította meg. Megköszönte a tanácsokat, s vett egy méter lámpabelet.

Amikor felkelt, úgy érezte, hogy akkor most jött el az az óra. Pár héttel korábban már majdnem belefogott de akkor hirtelen közbejött valami, el kellett halasztania. Ez a valami egyébként sok szempontból változtatott életén egyenlőre felszínesen, de egyre inkább a mélyben is. De erről majd máskor. Vagy máshol…
Felkelt, megmosta az arcát majd elővette a szekrényből a darabjaira szedett, újságpapírba gondosan becsomagolt  ősrégi kacatot. Egy petróleum lámpát. Nemrég hozta el édesanyjától, ez volt az egyetlen tárgy, amit apja halála után elhozott a házból, bár anyja folyton kérte, hogy vigyen bármit, aminek hasznát láthatja, kedvét lelheti benne. Neki nem kellett semmi. Nemrég azonban – ritka látogatásai egyikén- megakadt a szeme az udvaron a falra akasztott, ütött-kopott, rozsdás, mocskos lámpán. Anyját megkérte, adja neki oda. Az anya boldog volt, s azonnal elkezdte mondani, hogy persze, csak előbb majd ő megpucolja, rendbe teszi  a lámpát. Elmondta, hogy ezt a lámpát még a fiú nagyapja is használta. Talán százéves is megvan már, lehet, hogy több. A fiú nem engedte, hogy anyja dolgozzon vele, lebeszélte erről, úgy ahogy volt becsomagolta a lámpát s hazahozta. Ennek már jó néhány hónapja. Néha eszébe jutott, hogy rendbe kéne tenni, aztán mindig elmaradt a dolog, legutóbb a fent említett esemény miatt. De nem volt kényszerérzete, vagy lelkiismeretfurdalása emiatt. Tudat alatt szinte türelmesen várt a megfelelő pillanatra. Most ez eljött.
Elszokott már az ilyen pipere kézimunkától. Tudta, hogy még mindig meglévő türelmetlensége, túlzott igényessége nem fognak könnyen eredményt hozni. Hiszen a lámpa borzalmas állapotban volt, rozsdás, üszkös a sok esőtől, napégette kosztól. Először az üveg részeket tette rendbe ez viszonylag könnyen ment. Emberünk mosogatni mindig is tudott. Ezután következtek a lámpa fém alkatrészei. Az erkélyén fogott hozzá a munkához, ott legalább könnyebb lesz majd takarítani. Második emelet, szép nagy erkély, a korlát tele muskátlival, valaha boldogabb napokat is látott.

* Niels Bohr, dán fizikus


A déli tanácsoknak megfelelően először csiszolópapírral esett neki, aztán fúrógéppel, melynek a végébe egy fémsörtés kefét fogott be, s ez mint valami maró vagy polírozó gép, lassan elkezdte újjá varázsolni a felületeket. Lassan, nagyon lassan. Közben a kezéből néha  kiugró gép, máskor a lámpa egy darabja apró sebeket ejtettek kezén, de ezzel nem törődött.
Lent az erkély alatt gyerekek bicikliztek, hangoskodtak. Ez kissé zavarta, de nem nagyon. Már nem nagyon. Élvezte a munkát. Már az utolsó előtti darabnál tartott, amikor megtörtént a baj.
A gép szinte kirántotta kezéből az apró fémkupakot, s az elkezdett gurulni az erkély széle felé. Eldobta a gépet, s az alkatrész után vetette magát. Az csak gurult lassan, majd leesett. Ő azonnal áthajolt a korláton, de csak a csörrenést hallotta, nem látta magát a kupakot. Úgy ahogy volt, koszosan, mocskosan, azonnal rohant le a lépcsőházban, két perc alatt lent volt. Megállt az erkély alatt, keresett, kutatott de nem talált semmit. Mindent átnézett, minden fűcsomót, minden kocsi alá benézett, de nem találta meg.
- A gyerekek lehettek – gondolta. Itt bicikliznek, észrevették felkapták, s most csak nevetnek magukban, hogy itt téblábol ez a vén hülye. Nem baj. Legyek más most, épp ideje már.
Amikor ismét arra mentek a gyerekek, megszólította őket, kérdezte, nem találtak-e egy ilyen meg ilyen tárgyat az előbb. Legnagyobb megdöbbenésére, a következő percekben még saját problémájáról is megfeledkezett. Ugyanis a mindig pimasznak, szemtelennek látszó gyerekek udvariasak voltak, látszott rajtuk, hogy érzik, milyen nagy a baj. Aztán megígérték, hogy megkérdezik a többieket is, hogy nem találták-e meg emberünk kis tárgyát az erkély alatt valahol az úton. Néhány perc múlva visszakerekeztek, s mondták, hogy sajnos nem látta senki. S elkezdtek beszélni: hogy ez egyik barátjuk apjának is van petróleum lámpája, és hogy milyen szép az. Meg, hogy tetszett-e már az alatt az autó alatt keresni. Emberünk mondta, hogy nézte már, egyébként az az ő autója. Mire a gyerekek:
- Igen? Milyen szép! Biztos jó drága volt. Tolató radar is van benne? A miénkben van.
Néhány percre el is feledkezett bajáról, bánatáról. Beszélgetett a gyerekekkel, akikre eddig soha nem gondolt úgy, ahogy ezután fog. Keresgélt még egy darabig, s nem találván semmit, nagyon szomorúan elindult vissza a lépcsőházban. Nem tudta mihez kezd majd.
Amikor felért végignézett az erkélyen, a szanaszét hagyott eszközökön, alkatrészeken, s búskomoran befejezte a munkát. Majd összetakarított, elrakta szerszámait, megivott egy korty bort –most már lehetett- és közben nézte az újjávarázsolt, összerakott petróleum lámpát, mely szomorúan nézett vissza rá. Befűzte a délben vásárolt lámpabelet, de ettől a lámpa még szomorúbb lett, hiszen mindketten tudták, hogy a hiányzó alkatrész nélkül soha nem fog világítani.
 
Kiment, ismét kihajolt. A szemben lévő ház ablakaiból a lemenő nap fénye  vakítóan tükröződött vissza. S ekkor meglátott valamit. Nem az utcán. Az alatta lévő első emeleti erkélyen. A hiányzó darabot. Ott csillogott fényesre csiszolva. Oda esett.
Mint az őrült rohant le a lépcsőházban, csengetett az alsó szomszédnál, semmi válasz. Nincsenek itthon. Ki tudja mikor jönnek haza. Nem ismerte őket. Lehet, hogy ma este, lehet, hogy egy hét múlva. Mi lesz addig az ő lámpájának a lelkével? Türelem. Ha meglett, akkor úgy van rendelve, hogy vissza is térjen hozzá. S ha ez megtörténik, akkor összerakja szépen a lámpát, önt bele petróleumot, s meggyújtja a lángot. De csak kicsit égetve, hogy alig világítson.
Mintha csak őrláng lenne… 



Siska László
Budapest, 2009. július

2009. augusztus 29., szombat

Elszáll…




Elszáll a gond, vele a gondolat,
Elszáll velük minden mondat,
Elszáll a sas, elszáll a fiú,
Elszáll minden mi repülni akart, vagy tud.

Elszáll a kép, melyet roncs szívem remélt,
Elszáll a remény, s a szél mely eddig őrlángot kímélt,
Elszáll a lélek, vele a test is, majd
Elszáll a szellem is.

Elszáll e három jó barát, együtt repülnek tovább,
Elszáll az írás, elszáll a szó,
Elszáll egy rajz, elszáll egy tó,
Elszáll egy név, s vele a hév.


Elszáll minden mi élet volt Neked és nekem,
Elszáll az érzés, az értelem,
Elszáll mint pihenő madár a gördülő kőről,
Elszáll a por is a fehér hegyi kőről.


Elszáll a vágy, mely meleg öl után csalt,
Elszáll a kín, hogy ezt eldobtad s megcsalt,
Elszáll az öröm, amikor adsz, s
Elszáll az öröm, hogy kapsz.


Elszáll a bosszú, melyről azt hittem éltet,
Elszáll vele a düh, melyről azt hitted megítélhetsz.
Elszáll a magány, s vele a zokogás,
Elszáll a vers is, a toprongyos toporgás.


Elszáll Bryan és a Király,
Elszáll a zongorista és a gitár király,
Elszáll a Sole Mio, elszáll ki pálcával terelgette: Les Préludes,
Elszáll a „faág” dobverő, és elszáll a nő, ki Istennek hálát adna, hogy Mercédeszben ül.


Elszáll a zene, a szeretet mely csak illúzió,
Elszáll a szerelem, mely már tudom, múlandó,
Elszáll a hazugság, mely mindent megrontó,
Elszáll vele az igazság, mely lelket nyomorító.


Elszáll az illatod, mely részegítő,
Elszáll a pillanat, mely a mindenséget betöltő,
Elszáll az idő, elszáll a tér,
Elszáll minden, mi csak asszonyhoz ér.


Elszáll a barátság, elszáll az ellenség,
Elszáll ez is mint minden lángot őrző nyári szél.
Elszáll így minden, együtt repülnek el,
Elszáll a vágy is, hogy Őket ne felejtsd el.


Nem marad más, mint puszta kiégett táj. Egy üres világ, néma Nap, és sivár Föld. Körülöttük rideg bolygók és csillagok, a meggyalázott Hold néma csodálata ki szomorúságában másik oldalát sosem mutatja, s a kietlen táj azt sem kiáltja már, hogy
Minden elszállt már…




Siska László,
Budapest, 2009, július

Az élők nem jöhetnek




Nemrégiben volt egy álmom. Mostanában már szokásossá vált sziesztám alatt –ebéd után, egy pohár vörösborral megáldva a délutánt- ledőltem kedvesem szobájában, ágyára. Könnyen elszenderültem, ami ritkaság mostanában.
Álmomban egy nem túl távoli jövőben jártam, szinte napjainkban. Társadalmi, erkölcsi szinten mélyre süllyedt az ember, bár technikai tudása valamelyest magasabb volt a mostaninál. Sok volt köztünk a robot, mondhatjuk android, de nem lehetett észre venni a különbséget köztünk, sem külsőre, sem  megnyilvánulásainkat tekintve. Bár néhány beavatott embernek nem okozott problémát, azonnal felismerni a robotot. Állítólag, ha akarják, felfedik magukat, a pupillájuk egy picit szögletessé válik, vagy valami ilyesmi. Nem érdekelt különösebben a dolog. Fordítva viszont tökéletesen működött, a gép azonnal felismerte az élőt. Érdekes módon azonban nem voltak konfliktusok a két gondolkodó „faj” között. Látszólag nem…
Annál inkább voltak a világgal, mely körülvett bennünket, amivé mi tettük. Visszataszító volt már minden körülöttünk, sokszor kívántam, hogy bár ne is látnám. Persze, attól még ugyanúgy létezett volna. „A tőlünk független objektív valóság” ugyebár… Nem csak a környezet amilyenné vált, de a lelkeket, társadalmat rontó rákfenék voltak a legártalmasabbak. Az emberi értékrend teljes átalakulása, romba dőlése.
Voltunk néhányan, akik ki akartunk lépni ebből, elmenekülni, egy másik, lakható, élhető világra, ahol „újra kezdhetünk mindent”. Nem emlékszem pontosan, s e kis történet szempontjából nem is fontos, de igen komoly műszaki problémákat kellett e tucatnyi embernek megoldani, - ráadásul a legnagyobb titokban – hogy lehetővé váljon elutazásunk. Az előkészítés alatt borzalmas kalandokat éltünk át, hogy végre abba a helyzetbe hozzuk azt a technikai eszközt –valamiféle teleportáló berendezés- mely a tér-idő kontinuitást és a szingularitást használja fel, hogy egy másik dimenzióban létező világra meneküljünk. Mely otthont adhat, új otthont embernek, és gépnek egyaránt.
Az egyik döntő momentum az volt, hogy valamiféle óriási erőműben hatalmas fém reduktorokat kellet hatástalanítanunk, hogy a már a menekülésre megtervezett gépezetünk működőképes lehessen. Térdig, mocskos vízben gázoltunk, verejtékezve tologattuk azokat az átkozott csöveket, és sikerült.
Itt néhány nap kimarad az emlékeimben…
Egy ócska szálloda szoba, vagy valamiféle diákszállás, rendkívül  „lelakottan”, szóval borzalmas rendetlenség, kosz. Akkor már tudom, hogy valahol, valamit elrontottunk, baj lesz. Persze szokás szerint csak a felét érzem meg a dolgoknak. Nem tudom, valójában mi a hiba ilyenkor az intuíciómmal. Azt érzem, hogy a távozásunkhoz szükséges árulkodó adatokat meg kell semmisítenem. A baj az, hogy fogalmam sincs milyenek ezek az adathordozók. Nem én vagyok a vezető a távozni akarók csapatában, csak morzsákat kapok mindig az információkból. Rohangálok a legkülönfélébb holmikkal teli szobában, s egy csípőfogóval minden elektronikai eszköznek látszó tárgyat tönkre teszek. Belecsípek egy nagyot, kivágom egy darabját, ha kell rátaposok, úgy töröm össze. Tudom, hogy ezt kell tennem, mert valami baj van. Nagy baj. Az ajtó melletti polcon találok néhány apró, 2-3 cm átmérőjű színes CD-t. Legalábbis valami ilyesfélének hiszem. Meg sem próbálom leolvasni őket –úgy sem érteném, gondolom- azonnal neki esek a csípőfogóval, s darabokra metszem őket.  Megkönnyebbülten sóhajtok fel…
Nyílik az ajtó. Takács Zoli arcát látom. Ő is egyike kis csapatunknak. Kedves, szimpatikus. Mindig csodáltam, azért is mert megszólalásig hasonlít Sylvester Stallone-ra. Nem csak az arca, az egész külseje, testalkata, modora, öltözködése. Kissé már őszül, bár fiatal még, a tekintete most kicsit hidegebb mint egyébként. Ez nem zavar, valaha munkatársak is voltunk, amíg nem kezdtünk a menekülés tervével foglakozni. Akkor valahogy elsodort az élet minket egymástól. De nem baj, több éves kapcsolat köt minket össze, tiszteljük egymást. Zoli megszólal, csak úgy a fejét épp hogy bedugva az ajtó résén, hangja mint mindig, kellemesen mély tónusú:
- Laci. Ne keresd tovább. Csak mi utazunk, az élők nem jöhetnek
Tekintete bársonyos, mégis rideg. Pupillái egy pillanatra apró mozaik darabkákból összerakott körhöz hasonlítanak. Mint egy-egy sokszögletű méhsejt. Aztán újra rendeződik a  tekintete, szembogara ismét a régi. Bezárja az ajtót, s hallom, ahogy a folyosón nyugodt léptekkel elbattyog…
Ahogy egy rossz mesében mondani szokás: ekkor felébredtem álmomból, izzadtan, lucskosan, zihálva.
A délutáni úszástól elgémberedett lábaimmal lassan felkeltem az ágyból, kitámolyogtam a fürdőszobába, megmostam arcom hideg vízzel. Lassan felébredtem. Zoli… Hol vagytok? Merre jártok? Megtaláltátok az új világot? Mi élők itt maradtunk. A Föld nevű bolygón.
Visszamentem a szobába, beleszagoltam a párnába. Még éreztem rajta Kedvesem illatát. Pár napja hajtotta rá a fejét. Tudtam, ha legközelebb jön, félelem nélkül nézhetek a szemébe…

Siska László
Budapest, 2009. június

A bérgyilkos




Bérgyilkos volt. Nem a klasszikus értelemben, a filmekben látott távcsöves puskás, vagy hangtompítóval ellátott pisztolyos. Nem is késelő, vagy precíziós kis bombákat robbantó. Pedig értett a fegyverekhez, gyerekkorában meglehetősen jó sportlövész volt, megtanulta tisztelni a puskát. Emberre soha nem fogta volna. Más volt az ő fegyvere, a vasnál sokkal hatékonyabb eszköz. Nem a teste – soha nem volt jó verekedő, ha lehetett elkerülte a testi erőszakot, bár el sem futott soha, ha úgy hozta a helyzet – hanem az elméje volt az, amivel gyilkolni tudott.
Egyszer megkereste egy idegen, felhívta telefonon, szeretett volna néhány szót váltani vele. Nem utasította el, mert az idegen hangjában érezte, hogy valami különleges dologról van szó. Beszélgetésük rövid volt. A másik sok pénzt ajánlott neki, ő pedig elvállalta a „munkát”.
Egy emberel kellett megismerkednie az utasítás szerint, majd a bizalmába férkőznie. Ezután mindent elkövetnie, hogy lelki, érzelmi, értelmi romlásba döntse az áldozatot. Megbízója valahonnan nagyon sokat tudhatott róla, ha ezt a munkát rábízta. Ő azonban nem törődött ezzel, ha elvállalta, hát a feladatra koncentrált. Felmérte a lehetőségeket és a legmegfelelőbb alkalmat kiválasztva megismerkedett áldozatával. Ötvenes, jó karban lévő férfi volt.
Egyre többször találkoztak, az idősebb férfi nem sejtett semmit, teljesen a bizalmába fogadta leendő gyilkosát. Emberünk bensőjében teljesen nyugodt volt, nem érzett sem haragot, sem örömet amiatt, ami történni fog idős „barátjával”.  Lassan elkezdte az érzelmi zsarolást. Mindenféle célzásokat tett arra nézve, hogy ismeretségüknek vége szakadhat, ha a másik nem tárulkozik ki neki teljesen. Amaz persze ösztönös emberi érzelmektől vezérelve idegenkedett ettől, de elveszíteni sem akarta  barátját. Szenvedett már. Ekkor a tettek következtek. A gyilkos eleinte csak késett, majd nem ment el a megbeszélt találkozókra. Néha nem vette fel a telefont, s amikor végre „megengedte”, hogy újra találkozzanak eljátszotta a sértődöttet. Az öreg kezdett idegileg tönkre menni, kétségbe esett. Bár kapcsolatuk pusztán baráti volt, nem akarta elveszíteni egyetlen bizalmasát.
A gyilkos azonban egyre kegyetlenebbül kínozta lelkét: a vége felé már nyíltan az öreg fejéhez vágta, hogy ő az aki kihasználja őt, s csupán lelki szemetesládának használja. A munka lassan kezdett beérni, az öreg depresszióba esett, majd egy utolsó megalázó találkozás után hazafelé menvén megállt, s – a mindig magánál tartott – revolverét a halántékához nyomta. Egy pillanat, már nem gondolkodott, elsütötte a fegyvert. Bevégeztetett. Gyilkosa néhány méterről figyelte az eseményt és amikor az megtörtént, elégedetten bólintott, majd rágyújtott.
Aztán betért egy bárba, rendelt egy italt. Nemsokára megjelent „megrendelője” aki egy köteg pénzt tolt elé. Ő meg sem számolta, zakója zsebébe dugta,, elnyomta cigarettáját, kifizette italát, s vissza sem nézve elsétált. Meleg nyári este volt, levegő sem mozdult.
A megrendelő néhány hónap múlva ismét megjelent, nyájas mosollyal ördögi arcán. A munka hasonló volt mint korábban, most egy huszonéves lány volt az áldozat. Elvállalta. Minden rendben zajlott, néhány hét múlva a lány levetette magát egy hetedik emeleti erkélyről. S ez így ment hosszú éveken keresztül. A megrendelő – aki iránt már szinte baráti érzései voltak – jött, megadta a célpontot, ő elvégezte a munkát, megkapta érte a fizetségét, s minden rendben volt. Áldozataival kapcsolatban soha nem voltak érzései. Mintha csak egy gép lett volna, úgy dolgozott. Nem érzett örömet, fáradtságot, szánalmat. Egy gép, ami csak egyetlen dolgot tud, de azt tökéletesen.
Ekkor eljött az utolsó megrendelés. Eleinte ez is csak rutin munkának tűnt. Egy negyvenes asszonyt kellett „megölnie”. Az asszony intelligens volt, fekete rövid tüskés hajú, karcsú, élettel teli barna szemű, feszülő mellű, egyszóval vonzó. Érdekes módon mégsem az ő ízlésének megfelelő, bár ez az ő helyzetében nem volt szabad, hogy szempont legyen. Sokáig tartott „becserkésznie” a hölgyet, míg megtalálta az érzelmi gyenge pontokat, míg hozzáfért a kiskapukhoz. Egyszer-kétszer még szeretkeztek is. Végül az asszony feltárta előtte minden titkát. Minden eszköz birtokában tehát a férfi számára eljött az idő, hogy hozzálásson munkáját befejezni. Valami miatt azonban halogatta a dolgot. Egy idő után rájött miért: beleszeretett az asszonyba. Nem tudta megtenni, hogy a halálba kergesse a nőt, mint tette ezt előző áldozataival. Az ember mellett a nőt is megszerette benne. Tudta, hogy képtelen lenne megölni.
Utolsó találkozásukkor elbúcsúzott tőle egy rövid csókkal, s a csalódottságot érző nő tekintetétől követve elindult hazafelé. Útközben megállt a rakparton, eszébe jutott egy filmben hallott mondat: „Nagyobb mámort jelent élve hagyni mint ölni.” Lassan elindult a rakpart széle felé, amikor egy kéz nehezedett a vállára. A megbízója volt:
- Ejnye barátom! Munkát nem illik félbe hagyni. Így már nem kapsz tőlem több megbízást, s lelked sem kell. Mond, miért tagadtál meg? Mi a titok?
A gyilkos a kéz súlya alatt megroggyanva, visszanézett s csak ennyi t mondott:
            - Mi jó emberek arra ítéltettünk, hogy magányosan járjuk a világot.

Siska László
Budapest, 2009, július