2009. október 7., szerda

Kozmológia…



„Az ember mikrokozmosz, a makrokozmosz pontos mása. Mindazt, amit kívül érzékel, megtalálja önmagában is”

Ezt az idézetet találtam minap egy internetes oldalon napi mottóként. Azonnal „belém csapott a villám”. Hiszen ezt én már évtizedek óta ki akarom mondani! Már nagyon régen akarok róla írni!
Még tizenéves lehettem, amikor elkezdtem játszani a gondolattal, hogy az emberi vér milyen összetett bonyolult valami. Az élet apró pici összetevői, hordozói áramlanak benne. Alkotóelemei mintha önálló világok lennének, s azok részei is csak ugyanúgy. (Akkor még nem irányult figyelmem a részecskefizika felé, mely természet tudományos vonalon hasonlóan láttatja meg velünk a világ egyre apróbb részeit.)* Hol vagyunk már attól, hogy az elemi alkotórészek csak a proton, neutron, elektron! Valószínűleg akkori tudásommal ma már direkte kirúgnának egy érettségi vizsgán.
Milliárdnyi világ létezhet bennünk, emberi egyedekben, melyek különbözősége felfoghatatlan számú és mértékű. S minden egyedben más és más. Mi a végtelenség, ha nem ez? Megmondom. A végtelenség az, hogy ez csak az egyik része az egyetemes Univerzumnak. Mert „felfelé” is igaz ugyanez. Az általunk ismert óriási Világegyetem, ugyanolyan parányi részecskéje lehet egy olyan lény egyik egyedének, mely számtalan formában és alakban létezik. És él. Körülbelül annyi tudomása van rólunk, mint nekünk a vérünkben lévő kis testecskéknek. S körülbelül annyira is foglalkoztathatja.
Valami olyan dolognak vagyunk szerves részei, melyet fel sem foghatunk elménkkel –ez lehet, hogy jó, s eleve elrendeltetett (A kalandos Simplicissimus)- ahogy azt sem, milyen világok, s azokon belül még és még kisebbek léteznek egymásban, s egyben élnek bennünk. S a kezdősorban említett mottóra visszatérve. Amíg nem jutunk el arra a szintre (rezgésszint?) hogy meglássuk, megérezzük a minket körbevevő makrokozmoszt, addig sejtelmünk sem lehet azoknak a világoknak a sorairól, melyek bennünk, emberi lényekben  létezhetnek. Ahogy Asimov egyik hőse gondolja valahol: Nézem a Galaxisunkat, s olyan mintha egy, a végtelen óceánon keresztül úszó békés, óriási élő organizmus lenne. Az is. Mi más is lehetne egy ilyen csodálatosan bonyolult, mégis egyszerűségével lenyűgöző valami mint egy élőlény? Az élet –nem a szűkebb, földi értelemben vett- úszó szigete, mely talán tudatosan, más világok, más „galaxis lények” felé tart, és keresi őket. Egyszerű emberek mi ezt a „fizika” törvényeivel magyarázhatjuk, de gyanítható, hogy az ügy ennél kissé bonyolultabb. Meg sem próbálkozom e téren mélyebb fejtegetésekbe bocsátkozni.
Az egész világegyetem, a csillagok, a galaxisok, a gázködök, kvazárok, pulzárok, a feketelyuk halmazok, mind-mind egy élőlény véráramának részei csak úgy, mint az emberi lényben a vértestek. Ez a számunkra felfoghatatlan kiterjedésű lény csak egy, sok fajtársa közül, milliárdnyian vannak ők is, s velük együtt –hiszen részük vagyunk- többszörösen mi is.
S ők kiknek a véráramában keringenek? S akikében, azok miféle lények? A végtelenségig lehet folytatni a kérdések sorát, alsóbb és felsőbb szférákban is.


* Minél mélyebbre hatolnak a tudósok e mikró világban, annál jobban zavarba jönnek, elméleteik, magyarázataik, annál homályosabbakká válnak, hiszen a kutatási eredmények egyre inkább a megfoghatatlan „semmi” felé vezetnek.



Egy végtelen lépcsősor valamelyik fokán állunk –csak büszkeségünk mondatja azt, hogy nem valahol az első lépcsősor környékén- de nem tudhatjuk, hogy ezek a lépcsők honnan, s meddig vezetnek. Talán egy Möbius-szalag az egész.** Ez persze megnyugtató magyarázatot adna a fizika gondolkodás korlátai közé szorított elmének…
Amikor –a ma már technikailag nagyon fejlett- csillagászati rádió, röntgen és egyéb teleszkópok megejtően szép képein egymásba ütköző, egymásba olvadó galaxisokat, mi több galaxis halmazokat, gázködöket látunk, gondoljunk erre. Lehet, hogy az egész egy vérátömlesztés, melynek célja egy élet megmentése. Itt azonnal felmerülhet a gyarló elmében a kérdés: Jó, jó, de ki a sebész, aki ezt végzi? A választ ki-ki maga keresheti meg. Jó ideig még nem fogja megtalálni, bár lehet, hogy úgy véli, hogy sikerült.
Úgy érzem a mi dolgunk az, hogy ezen a lépcsősoron a megfelelő irányba haladva, lépésenként egyre inkább előre jussunk, közben ne feledkezzünk meg arról, hogy honnan is indultunk. S ha néha vissza is gurulunk egy két emeletnyit, keljünk fel, kezdjük újra. Mert ahogy mi éltető elemei vagyunk más lényeknek, melyekben lakozunk, ugyanígy meg van ez a másik irányban is. Bennünket is éltetnek számunkra pici, mikrokozmikus lények, akik ugyanilyen felelősséggel s csodálattal gondolnak ránk.
Hiszen egymás részei vagyunk…

S az eddigiek „csak” a természettudományosnak vélt oldalról közelítették meg a bevezető gondolatot. Spirituális gondolkodásmóddal bizonyára egyéb irányba vezethetne a téma fejtegetése, de önkritikával bíró lévén, ezzel még jó sokáig nem is próbálkozom…


** Ennek a kedves Olvasó nézzen utána maga.

  
Siska László
Budapest, 2009. június

Időtörés, nagyon régen írtam...

Slang

Mivel  néhány napja ismét nagyon meleg van – ráadásul az uszoda ma be is zárt négy hétre, fogalmam nincs hogy bírom majd ki úszás nélkül – remélem keveseket irritál, ha ismét egy korabeli koncert élményemet osztom meg veletek.* Életem egyik legszebb estéje volt. Szerencsére turkálhatok bennük. A gyermeteg rajongói stílusért ismét csak elnézést kérek, de hát mint mondtam: rosszat soha nem írok rockról. Inkább semmit. Lássuk…

“Slang with me - I don’t wanna get my hands dirty
All I ever wanna get is slang”

           
Nehogy megint valami rosszra gondoljatok a fenti idézet kapcsán, egy rock koncertről írok most néhány sort…
 Itt voltak, eljöttek hozzánk, a Def Leppard. Valami csodálatos koncertet adtak a Budapest Sportcsarnokban október 14-én!
Én már tíz éve ismerem a zenéjüket, a clippjeiket, a “Def sound”-ot. Igazán az a megragadó bennük, hogy a 90-es években tovább tudják szőni azt a szálat, amit annak idején a Deep Purple és a Led Zeppelin kezdtek el. A kemény, de dallamos, tiszta motívumokkal teli hardrockot. Szóval a “Do You wanna get rock?” (’94) óta nagyon ott vannak a topon, s ahogy láttam őket a BS deszkáin, ott is maradnak még egy ideig.
Amikor jónéhány  éve egy újságból megtudtam, hogy a dobosuk félkezű, azt hittem, hogy ez valamiféle hírlapi kacsa. De tényleg így van. Nos, a zenéjüket hallgatva azt hiszem senki sem hinné ezt el. Tudnék néhány dobost mondani (az általam igen tisztelt) heavy metál bandákból, akiknek ha három kezük lenne sem vernék így a bőröket, ahogy õ, Rick Allen teszi. A színpad hátsó részéről előromboló hangok ismét megmutatták miért hívják őt rajongói már hosszú ideje így: “Isteni Mennydörgés”.
No és a “leading vocalist” Joe Elliot, aki valódi frontember. Magával ragadó, impulzív egyéniség, aki ha kell csúszik-mászik, mindent megtesz a buliért, de ha kell (s ezt meg is tette ezen az estén) negyedik gitárosként fölül egy bárszékre a többiek mellé és amúgy Eagles unplugged módra elpengeti a “Two steps behind You”-t.
Tehát a “Slang”. Dögös lemez igazi 90-es évekbeli rock. Kicsit keményebb mint a 94-es nagy siker az “Adrenalized”, de itt is megtalálhatóak a hagyományosan magas színvonalú “Def”-es, romantikusnak tűnő lassú számok és a kemény, tempós opuszok is. Szerintem a pazarlóan gazdag témaválasztékú album a 96-os év legjobbjai között lehet.
Visszatérve a koncertre, el kell hogy mondjam, kellemes meglepetés volt, hogy nyoma sem volt a néhány, (egyébként tényleg nagyon jó) rock bandára jellemző “koncert betegségnek”. Jelesül, hogy a dallamos, a stúdiókban esetleg csak tizedszerrre felvett lágyabb motívumokat koncerten képtelenek tisztán, lemezminőségben hozni.
Annyira kidolgozott, jól odafigyelt és igényes  volt még a back vocal is, (nem is beszélve Elliot apóról), hogy az ember azt hihette, valamiféle cyberrock világban van, s nem is a BS-ben ül.
Szóval, valami nagyon profi dolgot láthatott a néhány ezer főnyi magyar szurkolótábor, s ismét bebizonyosodott, hogy a zene, a rock olyan erő, amit csak kevesen birtokolnak. A Def Leppard igen.


Aznap este a koncerten,
Def Leppard - Budapest Sportcsarnok  1 : 0

Másnap az Üllõi úton,
Ferencvárosi Torna Club - Newcastle United 3 : 2

Egy ide, egy oda, s mind örültünk ennek. Ez így helyénvaló.


Ha valakinek netán felkeltettem az érdeklődését, tessék egy bónusz:

Mindezt teljesen feltekert hangerővel, hogy a gyomrodban is érezd a dob dübörgését. Akkor tudhatod meg, mi a rock.

* Az írás dátumának természetesen semmilyen politikai és vallási vonatkozása nincs, így jött ki.


Siska László

Budapest, 1996. október 23.

2009. szeptember 14., hétfő

RW



Holnap lesz egy éve, hogy elment. Richard William Wright.  Kevesebbek lettünk nélküle, többek általa.

Richard William Wright

2009. szeptember 12., szombat

ASIMOV




Nem volt nehéz megfelelő gondolatokat találnom mai hangulatomhoz. Ez egy igazi, mélyen színvonal alatti BLOG bejegyzés - meglehet, az előzőek sem felülről verik a lécet - talán mégis ébreszt gondolatokat a barlangjába visszahúzódó félő léleknek. Ezzel együtt kellő tiszteletlenség, de alkalomhoz illő megfelelőség egy nagy író "utolsó" mondataival elmondani azt, amit nem is lehet. Olyan mintha a Hold sötét oldalát szeretném megmutatni valakinek. Nincs is, hiszen az egész sötét...


Amiért rám fognak emlékezni az emberek, az az Alapítvány trilógia és a robotika három törvénye. Amiért akarom, hogy emlékezzenek rám, az nem egy könyv. Nem is könyvek tucatjai. Minden egyes dolog, amit írtam párhuzamba állítható, akár túl is szárnyalható valaki más művével. Viszont a teljes életművem nagyságrendben, minőségben és változatosságban megismételhetetlen. Ez az, amért emlékezetes akarok lenni. (1973)

Én ateista vagyok, a lehető legnagyobb mértékig. Sokáig tartott, amíg kimondtam. Már jópár éve ateista vagyok, de valahogy úgy éreztem, intellektuális felelőtlenség azt mondani, hogy valaki ateista, mert ez valami nem létezéséről a tudásunk. Valahogy jobb volt azt mondani, hogy humanista vagy szabadgondolkodású. Végül úgy döntöttem, hogy én legalább annyira érzelmi lény vagyok, mint gondolkodó, érzelmileg pedig ateista vagyok. Nincs rá bizonyítékom, hogy megmutassam, Isten nem létezik, de ezt olyan erősen gyanítom, hogy nem akarom pazarolni az időmet. (1982)

Ha az orvosom azt mondaná, hogy csak hat percem van hátra élni, nem tűnődnék. Egy kicsit gyorsabban gépelnék. (1984)

Képzeld el az embereket, akik elhiszik ezeket a dolgokat, és nem szégyellik teljes mértékben figyelmen kívül hagyni a türelmes felfedezéseit a gondolkodó agyaknak mióta a Bibliát megírták. És ezek a tudatlan emberek, a legtanulatlanabbak, a legfantáziátlanabbak, a közülünk legkevésbé gondolkodók azok, akik mindannyiunk pásztorai, vezetői akarnak lenni. Akik ránkerőltetnék a gyarló és gyerekes hiedelmeiket. Akik megszállnák iskoláinkat, könyvtárainkat, otthonainkat. Én bizony keservesen neheztelek rájuk. (1994)

Én Isaac Asimov vagyok. (Az utolsó szavai Janet Asimov szerint)

Az élet kellemes. A halál békés. Az átmenet az, ami problémás.


/  Idézetek Isaac Asimovtól  /

2009. szeptember 8., kedd

Elfogadás

Ritkán esik meg, hogy valamely bejegyzésem csupán egy idézet egy igazi írótól, vagy költőtől. Most íme, mégis úgy hozza az élet, hogy nem tehetek mást.


Lawrence
„Nem láttam még vadat mely szánná magát.
A madár fagyottan zuhan le az ágról,
de sosem gondolt rá,
hogy sajnálja magát."

2009. szeptember 5., szombat

Pink Floyd érzések 4


Rakétanyár*
Eljött „A Fal” ideje. Annak idején főiskolás voltam Győrött, 1980 lehetett…
A főiskola kollégiumában a stúdióban is dolgoztam, hatszáz hallgatónak készítettünk rendszeres szerkesztett műsort mindennap. Aranykor volt. Egy hideg téli, vagy kora tavaszi nap estéjén érkezett vissza egy munkatársunk Bécsből, hóna alatt szatyorban az új Pink Floyd bakelittel.** Elővette, ámulva néztük. Számomra az egész album látványa furcsa volt. Valahogy nem illett abba a vizuális világba amit a „Dark side” és a „Wish” folytatásaként vártam. S azok a furcsa kis móricka rajzok. Levonultunk a csak a stúdiósok számára fenntartott szentélybe, felraktuk az első lemezt, a lámpát leoltottuk, s néma áhítattal vágytuk, hogy magunkba fogadhassuk az új művet.
            Számomra döbbenetes volt. Döbbenetes csalódás. Egyszerűen nem tudtam hová tenni ezt a sok összevisszaságot. Mindössze néhány szám volt, ami egyáltalán „Pink Floyd érzést” váltott ki belőlem. Mások kifejezetten idegesítettek, pl. a „Vera”. Nem találtam ívet az albumban, össze-vissza miden féle stílust mutatni akaró zenének tűnt. Néhol punkra  emlékeztetett, másutt meg valami hosszadalmas szenvedés, mintha nem tudnák mivel kitölteni a négy lemez oldalt. Valami buta opera próbálkozás, szóval káosz.
Egyszóval nem tetszett. Nyilván nem értettem meg, s talán nem is voltam nyitott rá mi több érett eléggé. Akkoriban másféle zenei korszakomat éltem, melyről most inkább nem beszélek, méltatlan lenne a témához. Még aznap este leadtuk a teljes albumot a kollégiumi rádióban –nem tudom, ma ezért hány év járna, a szerzői jogok stb. megsértése miatt. Mondom, aranykor volt…  Nekem nem tetszett a Fal, többszöri meghallgatás után sem. Egyszerűen a „Wish” folytatását akartam, szerettem volna hallani. Semmit nem értettem a lényegből. A történetet, az érzéseket, a páncélzatot, amelyet szép lassan magunkra öltünk, vagy mások, akár anyám, akár a társadalom erőltet ránk. A belső szenvedést, amit önkínzóan vállalunk, és csak a repedt deszkák résein leskelődünk kifelé a világba, de hamar elkapjuk tekintetünket. Nem értettem az iskola, politika, fasizmus, háború irányába tett bökéseket sem…
Aztán hamar vége lett a főiskolának, „értelmiségi” lettem. Rövid nyaralás a Balatonon,  majd még augusztusban munkakezdés. Jól indult, szerettem a munkámat. Nagyon. Egyik szombaton a debreceni nagyerdei(?) strandon összefutottam egy volt iskolatársammal. Szép lányok csapódtak hozzánk, fürödtünk sütött a Nap, élveztük az életet. Minden ami történt, a legapróbb mozzanat is, legyen egy kézfogás, egy mosolygós tekintet elkapása, egy kivillanó bikini vonal, mind-mind mintha egy gyönyörű rakéta lett volna, mely csodálatos gyönyörűséggel tör az ég felé. Rakétanyár volt. Később  ittunk egy sört, a büfénél sült kolbászt ettünk. A mellettünk lévő pultnál Várkonyi Mátyás (Generál együttes) sörözött ismerőseivel. Odamentem hozzá, beszélgettünk, nevettünk, emlékszem kedves volt a lányokhoz akikkel voltunk, pedig ők nem tudták ki a bajszos úr. Mondom, rakétanyár volt…
Aztán sok évvel később, - talán tizenöt-  amikor már Budafokon laktam, eszembe jutott az a debreceni nyári szombat. A hangulata. Akkor már oly sok mindenen túl voltam. Addigra sikeresen felépítettem a magam kis falát. A függetlenség álságos boldogságát, a sehova se tartozás örömét, a politikai gyűlölködés mámorát, a számolatlan „strigulák” büszkeségét, a csavargás kitaszítottságának élvezetét, a rokonok távoltartásának nyugalmát, a vodka tompa harapását gyomromban, a szerelem elől való menekülést, a szerelem után való sóvárgást, az örökös hajsza élvezetét a munkámban, az ezért járó elismerés elvárását, a szkepszis büszkeségét, az önzés bánatát, s örömét, a pénz mindenhatóságát, Amerika imádatát, a sértett büszkeség eltitkolását, egy bogár eltaposásának lélekemelő örömét, a konokságot melyet céltudatosságnak hittem, az agressziót, melyet bátorságnak álcáztam,  mind-mind beépítettem az én kis falamba. Jó, stabil, erős, magas Fal lett. Sok ideig tart majd amíg teljesen lerombolom. Is there anybody out there?
Szóval akkor ott Budafokon éppen a Comfortably Numb szólt...

* Itt mindjárt elnézést kell kérnem Ray Bradburytől, a tőle vett novella címért. Egyszerűen ez jutott eszembe.
** CD-ről akkoriban még nem is hallottunk. Korlenyomat: A programozó nyelv Algol és Fortran volt, s dollár méretű lyukkártya tömegeken szoroztunk, osztottunk a lakásnyi „számítógépen”. Valószínűleg ekkor vesztettem el végleg talán meg sem lévő tehetségem a számítástechnika iránt.



Siska László
Budapest, 2009. szeptember

Lomtalanítás



Zajlanak az általános lomtalanítás előkészületei. Mint minden évben most is először csak néhány papírdoboz, egy-két roggyant fotel, jobb napokat látott rekamié, TV, rozsdás ruhaszárító. A januárra emlékeztet, amikor a karácsonyfákat dobják ki az emberek, melyek pár napig díszesen, felöltöztetve, álságosan a boldogság illúzióját hozták lakásukba, hogy aztán lecsupaszítva, elszáradva egymás hegyén hátán egy lámpavas tövében végezzék, várva a kukásokat akik viszik elégetni. Pedig élhettek volna még sokáig, ha nem vágják ki őket. Ehhez persze azok is kellenek, akik megveszik őket karácsony előtt, s „boldogan” cipelik haza, hogy milyen szép lesz majd nézni egymást a szent ünnepen a fenyőre aggatott csillagszórók fényében. Eközben azonban a kis fenyő már haldoklik, az élet, a fény, egyre távolodik tőle.


Lomtalanítás.         
A környékbeliek egyre lelkesebben hordják a megunt tárgyakat, nagy zajjal dobálva őket az egyre növekvő halomba, mely lassan heggyé terebélyesedik. Ideje korán, - jóval előbb a hivatalos elszállítás napja előtt- megjelennek a hiénák. Modern, városi tankok, terepjárók, csillogók, utánfutóval. A lomtalanításból élnek, kutatnak, keresnek a lomok között, s amit mi értéktelen kacatnak hiszünk, az számukra maga a megélhetés. Ezek az emberek, mint jól szervezett kommandók járják a területet, mindenütt őrszemet állítanak, s nem engedik, hogy egy újabb „falka” akár csak át is vizsgálja az egyre növekvő szemét(?)halmot. Néha persze megegyeznek, egy TV elvihető, ha marad a hűtőszekrény. Hangos, zajos veszekedések, miközben az emberek lelkesen hordják a megunt tárgyaikat az egyre növekvő hegyre a lámpavas tövébe. Meggyőződésük, hogy jót tesznek, amikor megszabadulnak felesleges dolgaiktól. Ők annak érzik azokat. Nem kell már az, amit nem használunk. Kell helyette másik, új, modernebb. Fogyasztói társadalom…


Érzelmi lomtalanítás.
Félig áttetsző, szürke árnyak, lassan, botladozva, keserves arccal,  nehezen cipelve érzelmeik romjait, vonszolják életük feleslegesnek vélt maradványait a lámpavas tövébe. Át nem gondolva életüket, sivár lelkük csak szabadulni akar attól, amiről úgy érzik, már nincs  szükségük rá.. Érzelmek, indulatok, be nem teljesült kívánságok, kidobott hitvallások, átkok és be nem teljesült remények, mind-mind egy kupacban. S a hegy egyre csak nő és nő. Összekeveredve, felismerhetetlenül, mocskosan. Az összkép borzalmas. Bűz, szenvedés, kín ami árad a hely felől. Mely már lassan az erkélyemig ér. S ekkor megjelennek a hiénák. Elkezdik válogatni, szortírozni az emberek által kihajított érzéseket. Ők a lelkek vámszedői. Jó, rossz, használható még, eladható, „valamire egyszer jó lesz”, és így tovább. Szürke árnyak ők, nem terepjáróval jönnek, hanem zörgő, rozzant talicskával, melyeket rozzant gebék húznak. Lábuk remeg, habzik a szájuk, holt fáradtak, de gazdáik szíve –mert hogy nincs- nem esik meg rajtuk.  S az érzelmeknek eme ingyen vásárán az igaz értékeknek nincs szerepük. Kinek mi mit ér. Az általános értékrendszernek itt semmi értelme nincs.
-         Kell egy kis együttérzés? Adj érte szánalmat.
-         Lefoglaltam itt egy jó darab bánatot. Ha adsz egy kicsit abból a megbocsátásból, akkor elviheted.
-         No nézd már! Szeretet?! Az kell nekem. Itt van egy kis fösvénység érte!
-         Bánat? Ugyan már! Kinek kell.
-         Önzés! Csak tessék, tessék!
-         Elviszem, adok érte megbocsátást. Valaki kidobta, nem kellett neki.
-         Megértés,  féláron!
-         Nem értem. Mi az?
-         Önfeláldozás, kell-e valakinek?
-         Nekem igen! Bárkit feláldoznék a szeretteimért!
-         Hülye vagy!
-         Szerelem?

Erre néma csend. A szürke árnyak szétszélednek lassan. Belesötétülnek a lelketlen, néma világba. Amire szükségük volt, már megszerezték. Sivár lelkük már nem vágyik többre.
Holnap jön a kukás autó, s a maradékot eltakarítja.


Siska László
Budapest, 2009. június

2009. szeptember 2., szerda

Kegyeletteli pillanatok




Átadni örömöm másoknak, átérezni másokét.
Sírni mások bánata fölött, könny nélkül tűrni fájdalmam.
Megérezni az angyalok jelenlétét.
Tisztelni a halált de félni Tőle már nem.
Meglátni a napkeltét s érezni, hogy egy új világ születik.
(Sosem történik meg).

Lefogni egy haldokló szemét, imát mondani érte,
A Kedves arcáról a könnyet letörölni. Nem kezemmel, lelkemmel.
Megbocsátani. Másoknak. Magamnak.
A szánalomra méltóaknak.
Akik a piros lámpánál „zaklatnak” míg a légkondicionált autómban szívom a Marlborót.

Betérve egy templomba keresztet vetni.
Istenhez közeledni, s közben harag nélkül megbocsátani a hangoskodó turistáknak.

Ezerszer rácsodálkozni a csillagokra, meleg nyári estéken.
Kedvesem nyakára csókot adni, s érezni, hogy neki ez jó. (Nekem is.)

Nem elmenni szavazni (kinek így tetszik: választani), nincs kire, kit.
Ezután béketűrőnek maradni.

Élvezni az első pohár bor ízét.
Az utolsó pohár bort nem meginni.
Az utolsó cigarettát nem elszívni.
Felhúzni az ingaórámat minden szerdán és vasárnap. Szertartás.
Hogy örökké járjon.
Beszélgetni muskátliaimmal miután meglocsoltam Őket.


Anyámat elviselni, szeretem.
Apám emlékét elviselni, nem szerettem. Megbocsátani neki, tisztelni Őt.

Egy fát átölelni.
Nézni, hogy kedvesem átölel egy fát.
Rádöbbenni, hogy torok köszörülésem olyanná vált mint az Övé. Átváltoztam?

Hallgatni amint belezúg a csendbe az a bizonyos, négy gitár pendülés a „Shine on…” kezdetén.
Közben Kedvesemet a karjaimban tartani. Mert Ő ott van velem.
Nem haragudni azokra, kik megaláztak, ridegen elhagytak.
Tisztelni, szeretni azokat, kik érdek nélkül keresik társaságomat.
Felütni egy Bradbury vagy egy József Attila kötetet, melyek oly ódon illatúak.
Visszavinni 100 forintot a trafikos bácsinak, aki tévedésből többet adott vissza mint kellett volna.

Vágyni a tábortűz parazsára.
S ha már ott vagyok, nyárson szalonnát sütögetni fölötte.

Szagolni a vihar illatát, látni villámlását, érezni szelét, hallgatni üvöltését.
Tiszta inget húzni („Úgy érzem, mintha a szocializmushoz jöttem volna vendégségbe”).
Borotváltan kilépni otthonomból.
Átélni az elindulás bódító izgalmát, megbocsátani a megérkezés érzését.
Hallgatni a gleccserpatak csobogását csillagfényes éjszakán. (Ez giccses, de aki még nem élte meg, nem tudja, hogy mégsem az.)

Hallgatni Latinovitsot, Mozartot, Waterst, Pavarottit, Dinu Lipattit amint Chopint játszik.
Boldog nyugalommal végigtekinteni otthonomon. Az utolsó menedék.
Kedvesem cicáinak dorombolását érezni mellemen.
Kedvesem szívverését érezni mellemen.

Várni, hogy eljussak a hegyekbe.
Eljutni a hegyekbe, megkóstolni az ösvény mellett a vadszedret.

Télen figyelni cinkéimet, ahogy lakmároznak a madáretetőből..
Tavasszal a kölyök szarkák rekedtes harsogását hallgatni. Figyelni a kerti fenyők igyekvő friss hajtásait.
Nyáron ülni a balkonon, s várni egy hullócsillagra. (Kívánni valamit…)
Ősszel a lombok kápráztató színeiben gyönyörködni.
S újra télen a hévízi békét, nyugalmat megélni.

S minden nap, minden éjjel, bárhol is vagyok, bármit is teszek,
Ha esik, s felhők takarják,
Ha nehéz a szívem, vagy nyugodt nagyon,
Ha rosszak a hírek, vagy ha nem történt semmi velem,
Ha bármi ami ártott, vagy bármi ami jól esett,
Ha teljesült álmom, vagy álmodni sem mertem,
Ha zaklattak démonaim, s aludni sem tudtam,
Ha éhezem, vagy szomjazom, (egy jó szóra csak),
Ha azt hiszik sajtból van,
Ha farkasok nyüszítenek éjszaka látván Őt,
Ha nem szeretek, s szeretve sem vagyok (ezért csak magam okolhatom)
Ha látom, hogy felhők takarják, tudom, hogy ott van, tudom hogy vár, (s hogy egyszer elmegyek hozzá),
Ha el is takarja néha a Nap,
Ha el is takarja néha a Napot,
Ha nem látom mert a Föld árnyéka elfedi,
Ha növekszik, ha fogy,
Ha legszebb pompájában tündököl,
Ha bárki, bármit tesz, (vagy ha nem tesz),
Ha hajó érinti meg ismét felszínét, vagy csak
Ha már minden értelmét veszti, s elkorcsosul,
Ha már nem lesz mi vigaszt ad, s kinek vigaszt adhatok,
Ha már „gondom s fájdalmam kicifrázva”
Ha már a majom is kiejti kezéből a lábszárcsontot,
Ha már az ember nem gyilkol eszeveszetten, (Vicsor: Ha már vége a válságnak)
Ha már eltelt az a néhány milliárd év, s a csillagképek megváltoztak,
Ha már a Földből újra csillagpor lett,
Ha már a Napból új csillag született,
Ha már ismerjük az ősi titkot (vagy örökre elhamvadt), akkor is tudom, hogy




Egy kegyeletteli pillanatban ott leszek, eggyé válunk,
Én  és a Hold.
(Richard William Wright emlékére)





Siska László
Budapest, 2009.  Egy júniusi éjszakán

Pusztul a nyelv 1-2





1. Mire is gondolok…
            Miközben már többszázadik alkalommal, mégis megunhatatlanul hallgatom a Pink Floyd The Dark Side Of the Moon albumát, ismét eszembe jut, mint oly sokszor eddig, hogy milyen gyönyörű az angol nyelv, s ahogy ők bírták is ezt. Némely daluk akár középfokú nyelvlecke is lehetne, minden szempontból. Például az Us and Them. Mégis, valahogy odakalandozom, hogy milyen is lett a magyar nyelv az utóbbi két(?) évtizedben.  Persze, igen, tudom, nálam avatottabb elmék magyarázzák: A nyelv nem egy statikus közeg, változik, a világgal, a társadalmi, szociológiai „fejlődéssel” együtt.* Tisztában vagyok vele, hogy jelenlegi kis dolgozatom leginkább meg kellene, hogy feleljen a helyesírás és stilisztikai szabályoknak, már csak a témáját illetően is. Biztos vagyok benne, hogy ez nem fog sikerülni.
„Senki sem lehet tökéletes. Még én sem”.** Az ember bármennyiszer átolvashatja saját(!) írását, s bármennyit javíthat rajta, önmaga, vagy mások – hála és köszönet érte – mindig találnak benne hibát. S ez csak a grammatikai dolgokra vonatkozik. A tartalom más. Azt már másképp ítéljük meg. Nem is ez mondandóm lényege.
            Valahogy úgy érzem, a magyar nyelvet kezdjük teljesen tönkretenni. Emlékszem, annak idején a gimnáziumban***, nyelvtanból csak négyes voltam. Bár most lenne meg az a szintű tudás, gyakorlat, amit akkor szereztem a tanáraimtól. Mostanában minden médiában a nyelv pusztulását tapasztalom. A televíziót csak röviden említem. A bulvár tévé szerintem egyértelmű, egy ép, kerek mondatot nem lehet hallani, bármilyen műsor van is. No de a köztévé! Avagy a közrádió! (Ahol valaha Bőzsöny Ferenc volt a mérce). Kiábrándítóan sok a baki, elírás, magyartalan mondat. Lehet ezt persze változásnak, sőt fejlődésnek titulálni, én konzervatív, „analóg, felhúzós óraként” a régi, de biztos értékrendszert próbálván őrizgetni, ismét csak azt mondom, ezek az igénytelenség, tudatlanság, a félművelt érdektelen megnyilvánulás, a mindenáron való szenzáció hajhászás módjai. Szándékosan nem írok ide példákat, idézek mondatokat, méltatlannak tartanám. Talán ezek nélkül is érthető leszek.
            S ami a legszörnyűbb, az persze az új világ, az internet nyelve. (Annak idején, amikor angolt tanultam, elképedve éltem meg, hogy mennyire más az angol újságírás nyelve, mint a hétköznapi beszélt nyelv. Aztán nehezen, de elfogadtam - mi mást is tehettem volna – mégis azóta is megmaradt bennem valami ellenérzés a sajtó nyelvvel szemben.) Az internet, érzésem szerint tönkreteszi a magyar nyelvet (is). Nem feltétlenül az ékezetek hiányára gondolok. Az igénytelenség csábossága villan meg az emberek előtt, amikor szavakat, egész kifejezéseket lehet rövidíteni, mozaikszóvá változtatni (egyáltalán van még valaki, aki biztos abban, hogy mit jelent ez a kifejezés?), vagy éppen a buta kedveskedő gügyögés legmélyebb szintjére süllyedni. (Ismét megállom, hogy ne citáljak példákat.)
      
     
2. Kapcsolat az értelemmel
Mi lehet az, ami az embert ide vezeti? Hiszen nagyon sok, tényleg, rendkívül értelmes, nálam jóval műveltebb ember írásait olvasom, fórumokon, közösségi portálokon, ahol a saját megjegyzéseik, mondataik olyan messze vannak mind stilárisan, mind helyesírás szempontjából az éppen általuk idézett mondatoktól, mint a Nap a Szíriusztól.**** Nos, mi az ami ráviszi erre a legpallérozottabb elméket is? Divat? Kényelem? Lustaság? Netán az értékrendszerük lassú, de annál biztosabb átalakulása, netán összeomlása? Talán ezek mind benne vannak, mindazonáltal az az érzésem, hogy emígyen akarnak megfelelni a kor „szabályainak” feladva ezzel nem keveset régi önmagukból. Amikor aláírásukat, nevüket, rövidítik, ikont küldenek, ahelyett, hogy leírnák, hogy puszillak, vagy egy „szmájli”-t küldenek ahelyett, hogy: veled örülök. A szavak, kifejezések elborzasztó rövidítéséről már nem is beszélek. (Persze, ráfoghatnók könnyen az SMS-re az egészet, hogy kevesebb karakter, több információ. Tehetnénk, de álságos lenne).
Valami miatt eszembe jutott, hogy mostanában Arany és Jókai regényeket jelentetnek meg „gyorstalpaló”, rövidített formában, átírva. Azzal az tudományos indoklással, hogy a mai fiatalságnak így érthető, s befogadható. A fiataloknak nincs idejük, energiájuk az eredeti „hosszadalmas” művet elolvasni. Elborzadok. Nem a ténytől – a mi korunkban is voltak képregények – hanem a magyarázattól. Ezt itt nem is folytatom…
            Visszatérvén az internet nyelvéhez. Színvonalas fórumokon tapasztalom, hogy azok, akik számomra bámulatos, és megközelíthetetlen szintű írásokat adnak közre, némelykor milyen gonosz, s számukra fel sem tűnő módon bánnak az egyszerű(!) magyar nyelvvel. Mint már említettem: helyesírási hibák, igénytelenség, stílus. Egyébként a magánlevelezésekben is hasonlóan dolgok történnek. Vajon mi az, ami a lélek mélyén idevezet? Nevünket nem írjuk ki, csak egy betű, esetleg egy rövidítés, satöbbi. Lustaság? Hóbort?
            A valós életben hasonló dolgok történnek az emberi kommunikációban. S ez már kicsit messzebb vezet a nyelv rombolásánál. Indokolatlanul, tiszteletlenül „letegezünk” mindenkit, minden helyzetben. Trágár szavakat használunk indokolatlanul, káromkodunk, felelőtlen élvezettel. Sokszor csak azért, hogy a másikat idegesítsük. Félreértés ne legyen: nem gondolom, hogy a káromkodás mindig „istenkáromlás”. Megfelelő helyen, megfelelő időben igenis ez lehet az az egyetlen mód, amivel a legjobban kifejezhetjük érzéseinket, indulatainkat. Viszont ezek nagyon ritka helyzetek.***** 
Itt egy kicsit eltávolodnék eredeti témámtól. A fenti jelenségek nyilván nem önálló szigeten működő kis tűzhányók. Tulajdonképpen csak jelzőrendszerek, mint a vérnyomás. Az értékek megítélése ami változik, - szerintem sajnos rossz irányba – azok a dolgok, amik a pozitivitást, előre mutatást, a biztonságba vetett hitet képviselték, eltűnnek lassan. Mindinkább a pillanatnak élés dominál akár tudat alatt is.****** (Ezt persze a média is sulykolja belénk, egyre kevésbé leplezetten.) A hagyományosnak mondható értékrendszer átalakulása, leépülése, elvesztése,  összeomlása felé haladunk. S ezt nem pesszimista gondolatnak szánom, hanem tapasztalás, realizmus.
A nyelvvel kapcsolatban még valamit. A nyelv viselése, a beszéd. Olyan kellene, hogy legyen, mint egy szép köntös. Ehelyett szakadt gúnyákban szaladgálunk. Affektálunk, elharapjuk szavainkat, (egyebütt éltem egy hasonlattal Fekete Pákó és Győzike kapcsán: magyarul beszélnek, mégis tolmács kell hozzájuk. Mert sokan nézik őket, nem is hinné az olvasó, mennyien. Tehát hatással vannak a „széles néptömegekre”). S vannak olyanok, akik már utánozzák őket. Miért is? Divat? Hóbort? Vihetném tovább is a gondolatot, de az már teljesen parttalanná tenné ezt a kis dolgozatot, ezért csak egy gondolat: A kommunikáció. Nem egymással beszélgetünk, hanem egymásnak, elbeszélünk egymás mellett, a lényeg, hogy a beszélő elmondja amit akar, oda sem figyelve a másikra. Ez mind a verbális, mind az írott kommunikációban is így van. A telefon beszélgetésekben legfőképp. „Telefonbeszédeket” tartunk. Nézze csak meg mindenki: a többség telefonjában a kimenő hívások aránya sokkal magasabb, mint a bejövőké. Annak idején az ötvenes években erre nagyszerű tudományos magyarázatok születtek (Erlang görbék), a lényeg egyszerű, mint mindig: Azt szeretjük, ha minket hallgatnak, s nem mi másokat.
Barlangok?
  
*Kérdés, hogy milyen mértékben, s melyik irányba.
** A diszkréció megköveteli, hogy az idézet szerzőjét ne nevezzem meg.
*** Igen, jártam oda is!
**** Természetesen magam sem vagyok kivétel ez alól, erre a jelenlegi kis írás a legékesebb bizonyíték, bármennyire is törekszem az ellenkezőjére.
***** Ki kell tehát élveznünk a pillanatot, ízesen, hangosan, nem csak úgy odavetve.
****** Hendrix mondta valahol: „Minden napodat úgy éld, mintha az utolsó lenne.” Szerintem ez egy butaság. Úgy éld mintha az első lenne. Csakhogy ehhez hosszú utat kell bejárni.


Siska László
Budapest, 2009. július

Barlangok…



Nem szokásom pusztán csak idézeteket idemásolni, s közreadni bár sokszor ezek többet mondanak másnak, mint saját gondolataim. Másokat sem ítélek el azért, ha „csak” másolnak, hiszen tudni kell meglátni ami előttünk van s megosztani a többiekkel. Nem kell akarni szebbé, jobbá tenni, ami önmaga már szép és jó. Elég, ha megosztom valakivel.
Ez egyszer azonban kivételt teszek több okból is. Az egyik, hogy ennyire világosan és érthetően számomra még senki nem fogalmazta meg mai érzelmeim, gondolataim leülepedett lényegét. Pedig az alábbi néhány bekezdést már legalább harmincszor olvastam életemben, a köré fonódó regényfolyammal együtt. Mégis ma, beszélgetéseim egy kedves szakember ismerősömmel, egy tegnapi levélváltás nem kevésbé kedves másik ismerősömmel volt az ami miatt végiglapoztam a megfelelő könyvet, kikerestem az alábbiakat, s beírtam ide.*
A másik ok, ami miatt megteszem, hogy megmutatom ezt a hosszabb idézetet, az az, hogy valamikor, sok évvel ezelőtt, a könyvet, melyben e sorok szerepelnek sokáig, kitartóan ajánlgattam egy ismerősömnek. Nagyon nehezen tudtam rávenni, hogy olvassa el. Végül sikerült. S aztán egy ridegebb fokán az érzelmi hullámzásnak, pontosan az alábbiakat idézte nekem a könyvből egy levélben. (Nem tartottam volna etikusnak, ha csak „kopi-pészt” módon oldom meg az írást, levelét felhasználva.) Tulajdonképpen én harmincöt évig azt hittem, értem az alábbiakat. Ma kellett rádöbbennem, hogy nem így volt. S fent említett ismerősöm –bár a regény többi része nem túlzottan ragadta meg de ezt nem rovom fel neki - ezt az egy dolgot azonnal megértette, s megüzente nekem.
Következzen hát az idézet…
„A beszédnek eredetileg az volt a rendeltetése, hogy segítségével az ember, ha tökéletlenül is, de megtanulta közölni gondolatait és érzelmeit. Azáltal, hogy bizonyos szellemi állapotok kifejezésére önkényesen egyes hangokat és hangcsoportokat választott ki, az ember kifejlesztett magának egy kommunikációs módszert., amely azonban esetlenségével és durva elnagyoltságával a  finom szellemi folyamatokat fölületes torokjelekké züllesztette le.
Mégpedig egyre mélyebbre: az eredményt nem nehéz nyomon követni. Az emberiség minden szenvedését vissza lehet vezetni arra az egy tényre, hogy a Galaxis történetében Hari Seldont megelőzően senki, és utána is csak kevesen értették meg igazán egymást. Az egyén fojtogató, áthatolhatatlan ködfalak közé húzódott vissza, ahol rajta kívül senkit sem tűrt meg. Időnként el-elhangzott egy-egy elmosódó jeladás a szomszédos barlang mélyéről, amelyben egy másik emberi lény rejtőzött, s tapogatózni kezdtek egymás után. De mert nem ismerték egymást, és nem voltak képesek megérteni egymást, és nem mertek megbízni egymásban, és gyermekkoruktól kezdve érezték annak a teljes elszigeteltségnek minden borzalmát és kiszolgáltatottságát – ezért aztán minden egyes ember űzött vadként rettegett a másiktól, és kegyetlen ragadozóként üldözte a másikat.
Évtízezredeken át taposta az ember lába a ragacsos ingoványt, amely magához alacsonyította a szellemét.
Az ember ösztönösen tapogatózva kereste a kiutat a közönséges beszéd börtönéből. A szemantika, a szimbolikus logika, a pszichoanalízis,  - mindmegannyi eszköz arra, hogy a beszédet tökéletesítse, vagy megkerülje.”

/Isaac Asimov, Második Alapítvány/

* Pedig nagyon nem szeretek gépelni. A ceruza és a papír jobban szüli a gondolatokat. Milyen jó lenne egy titkárnő! Valahol hallottam: „Én vagyok a felhúzós óra a digitális korban.”



Siska László
Budapest, 2009. július

2009. szeptember 1., kedd

Tizenegy éve történt...



Elnéző mosolyát kérem a nyájas olvasónak az alábbi kis írásért, de úgy éreztem, hogy ebben a nagy melegben, talán elfér e hely keretei között egy nem túl spirituális, de annál érzelgősebb írás, s egy kis januári hideg. Tizenegy évvel ezelőtt írtam, az akkor még létező, WEBROCK című internetes magazinomban jelent meg, persze az alábbinál sokkal színesebb, mondhatni igényesebb formátumban. Ha másra nem, hát egy kis szentimentalizmusra, a kor felidézésére, s némi önkritika gyakorlására talán jó lesz. Kissé talán túlteng benne a „gyermeki” lelkesedés, de hát sosem tudtam negatív kritikákat írni koncertekről, lemezekről. Ha rossz volt, inkább nem írtam semmit róla. Nos, lássuk…

GENESIS BUDAPESTEN, 1998
January, 29 Hungary Budapest
Sports Hall
Nagyjából ennyi volt olvasható a GENESIS hivatalos Home Page-en egy héttel ezelőtt, a ma esti budapesti koncertről. Profi módon alig esik szó Phil Collinsról, az új felállást mutatja be minden más GENESIS site is... Nekik Phil már a múlt, a barát, és egy kicsit a történelem. Nekünk egy emlék, mint Peter Gabriel, a hiányérzet, ami talán elmúlik lassan... Hasonló érzésekkel indultam tavaly májusban a Supertramp koncertre is... Mit tudnak adni a "nagy énekes"(Roger Hodgson) nélkül? Akkor nem ért csalódás, most is bíztam benne, hogy Mike Rutherford tudja mit csinál, sőt a lécet talán magasabbra is helyezi, az utóbbi néhány GENESIS album populáris hangvételű opuszainál...
Borzongok, bizsereg mindenem, beesek a Stadion Hotelbe, kérek agy Martinit, majd csak eltelik még valahogy az a hátralévô egy óra... Jég elolvadt, fél óra még és meglátjuk, valóban lesz-e genézis itt és most Budapesten. Iszonyú hideg odakint amíg átsétálok, jegy megvan, gyerünk be mondom, ám a "kultúr sala"-ba, a belépés nem oly egyszerű, a rend éber őre a bejáratnál megmotoz, -bocs, mondja a megilletődött biztonsági ember, de most is kell... - megértem, de olyan érzésem van, mint amikor a maffiózót templomba engedik be.... (Hogy Gyulán, és a night localok környékén miért nem motoznak ilyen serényen?) Jó, megengedem, mit tehetek, a szőke rendőrnő mellette tétlenül figyeli az "aktust". Miért nem cserélnek? Mindenkinek jobb lenne. Illetve kevésbé kellemetlen. Végre bent vagyok, lézeng a nép veszik a kazettát, CD-t, pólót ész nélkül.
Kérdések, felfokozott várakozás, egyébként nyugalom, béke a koncert előtt a BS-ben.* Hangok, érzések, hangulatok a levegőben, a metakommunikáció szárnyain : Picit haragszunk Phil Collinsra, miért hagytad itt a GENESIS-t milyen jó lenne a "nagy felállást" együtt látni. Milyen lesz ez nélküled? Ahogy a Stonesban Jagger a "test", Keith a "zene", Brian a "lélek"volt, itt a hang, te voltál... No meglátjuk. Várakozás, kérdőjelek az arcokon, rágjuk a perecet, kortyoljuk a sört, mi lesz már??!!
(Még világosban, odamegyek az egyik "road"- hoz hogy megkérdezzem, minek raktak mikrofont a csarnok másik végébe is. Kettőt is. 2 méteres, 120 kilós napszemüveges baby, végigmér, majd a legoxfordibb angolsággal közli: Sir, Sorry but I`ve got to go... Ok, ennyiben maradtunk. A kollégája mondta meg, hogy azon a két mikrofonon dirigálják a zenészeket (!!) és keverik be nekik a közönség ovációit a színpadi monitor hangfalakba.)
* A fiatalabbaknak: Budapest Sportcsarnok, a mai Papp László Budapest Sportaréna elődje


Egy hang megszólal, 10 perc múlva jönnek. Jöttek... Sötétség, robbanás, majd halk neszezés, opálos fények, és ott vannak a deszkákon. Elkezdődött.
"CALLING ALL STATIONS" - nem rossz kezdés, bár mintha keresgélnék a néhány ezres közönség helyett a több százezres tömeget. Hát igen, idénnyitó koncert. De egész jól nyomják, a technika tökéletes, kezd a dolog beindulni. Ray beköszön, közli, hogy a budapesti koncert az első az idén, s talán nem az utolsó... Poén. Néma csend, nem nevet senki. Hogy mi lesz ebből!!??
Egy kockázatos húzásnak tűnő szám, a "LAND OF CONFUSION". Tipikus Phil Collins produkció, amit ugye senki, soha, ugyanúgy nem tud énekelni. Ugyebár. Na ez tutti bukás lesz, gondolom. (Ilyen érzésem volt amikor a Purple-ben a kicsi fiú Joe Lynn Turnert hallottam Gillan helyen énekelni a "Smoke on the waterban") Hát nem úgy lett! Ez a gyerek, ez a Ray Wilson aki tán épp hogy egyidős a GENESISsel, ez tud valamit. No és Mike Rutherford is, mert ô választotta, Phil helyére, illetve pótlására, illetve... Nem is tudom. De valahogy új hangulatot, értelmet tud vinni ez a srác a régi számokba. No innen kezdve újra írnak mindent, elszabadulnak az érzelmek. Jön az új lemezről a "CONGO", és itt már egyértelmű a dolog. A GENESIS meg-, és visszaváltozott, zenéjük mélyebb, tonifikáltabb, komolyabb lett, különösen az utóbbi néhány év slágeresebb hangvételü darabjaihoz képest. Visszaértek a mélyebb, komolyabb vizekre. Jönnek ismét a régi GENESIS számok, és egyre felszabadultabbak vagyunk, érezzük, igazándiból jót tett a bandának ez a változás, Ray valódi frontember, bejátssza a pályát, és közben nagyon tiszteli az öregeket. (Mike, Tony)
Ismét az új lemez: SHIPWRECKED.
Attya világ!!! Ilyen nincs. Odaszögez a székhez, torkomat görcsbe szorítja, elvarázsol, felrepít a magasba, elenged, elejt, elkap lágyan, majd újra messzire repít... Nem igaz. Nem lehet igaz! Ilyen atmoszférát teremteni kevesen tudnak. De ők nem is akarnak, ez "csak úgy jön " belőlük. Elájulás.
Egy lány mellettem állandóan azt akarja, hogy a nyakamba ülhessen – kb 6 méterre vagyunk a színpadtól - mondom neki, hogy koncert után esetleg, most hagyjon békén....
Néhány apróság varázslat közben, mely csak közelről látható:
Mike Rutherford egyik szeme mindig a fiatal doboson, szinte szuggerálja, együtt dobol vele, együtt él, egy szemvillanással utasítja, dicséri, vagy éppen kérdezi. Szinte összeforr vele. Rezzenéstelen vonásokkal, komoly függőleges barázdákkal teli arcán az évek nyomai mögött érzelmek nem látszanak. De hallatszanak, ahogy a hangszeréhez hozzányúl.
Anthony Banks bevette magát a billentyűs hangszerekbe, nincs isten, aki onnan kirobbantaná, szenvtelen arccal, mintha csak magának játszana. De hogy!!!
Vissza a koncerthez.... I CAN`T DANCE!!!! Na ha ezen sem buknak meg akkor a Székelyfonót is játszhatják, ez annyira Phil Collins szám. Mit csinál a fiatal pacsirta, hogy "másra terelje a szót" és ne az eltérő (és halkan megjegyzem, talán jobb) énekhangjára? Lesétál a küzdőtérre, (gorillák nélkül) közben dumál, megnyerő mosollyal keres magának egy lányt, - aki mit ad isten, a nyakába omlik- felkíséri a színpadra, es végigtáncolja vele a számot. Ez igen! Profi húzás! Ettől kezdve ez a szám nekünk már mást jelent, mint eddig.
Ray Wilson, Te lelkes fenegyerek! Megszerettünk ezen az estén, elfogadtunk, igen te is a GENESIS vagy!! Elvarázsoltál, éreztem mennyire "odateszed" magad, mennyire fontos számodra, hogy itt Budapesten, is szeressenek.
(Valahol azt írtak rólad, hogy nem tudsz kiemelkedni a sokezernyi kiváló férfiénekes szürke tömegéből. Ez egy elég nagy baromság, mély tisztelettel jegyzem meg. Aki ilyet ír, valószínűleg soha nem hallott meg élőben, és a lemezeidet sem hallgatta csak háttér zeneként, lecsófőzés, vagy zoknivarrás közben. Pedig nem úgy ám az igazi! Aki ilyet ír, az nem szereti, csak kritizálni szereti a rockzenét.)
Már két órája zenélnek, lassan vége, visszatapsoljuk őket még vagy húsz percre, aztán elmúlik a varázslat, a fények kigyulladnak, kászálódunk a ruhatár felé, arcunkon az elmúlt két óra maszkjával, melyet lassan levedlünk. Kabát fel, kint hideg, rágyújtok, beülök egy taxiba. Megkérem kapcsolja ki a zenét (valami Cindy Lauper vonít), majd megkérdezem mennyi egy kilométer. 240 forint feleli a taxis mosolyogva, ok mondom, haladjunk.
Vissza a városba. Ismét Magyarország, Budapest.
__________________________________________________________________________
Bibliográfia
Anthony Banks - keyboards...
1950 március 27-én született, Sussex-ben. Tanulmányait Charterhouse School-ban kezdte, ahol találkozott egy bizonyos Peter Gabriellelel és 1963-ban megalakították a ‘Garden Wall’ nevű együttest. Kicsit később egyik iskolatársuk is beszállt, és megszületett a korai GENESIS...
Tony első, az együttest nem érintő munkája a "The Shout" c. film zenéje volt, melyet közösen irt ’ Mike Rutherford-al. Szóló lemezeinek sorát az 1979-ben kiadott a ‘A Curious Feeling’ nyitja meg, melyen Kim Beacon énekel. Ezt követte a ‘The Wicked Lady’ (1983), c. film hanganyaga, majd a ‘The Fugitive’(1983), melyben valamennyi vokál szólamot ô énekelte. Ezt követte a ‘Soundtracks’ (1986), majd a filmzenei munkásságát összefoglaló ‘Quicksilver’és a ‘Strictly Inc.’(1995).
Michael Rutherford - guitar & bass...
1950 október 2-an született, gyermekkorát Portsmouth-ban élte, mivel édesapja a Királyi Haditengerészet kapitánya volt. 1964-ben belépett a Charterhouse School-ba ahol összebarátkozott Anthony (Ant) Phillips-el és megalapították az ‘Anon’-t, ami egyesülve a másik iskolai bandával (‘Garden Wall’), végül is a GENESIS első formációja lett.
Az együttes megalapítását követően Mike első igazi személyes munkája egy egyházi ének megírása volt, melyet együtt "követett el" Ant-al, és ami a ‘Beyond An Empty Dream’ (1975) albumon meg is jelent. GENESISen kívüli munkakapcsolata Ant-al folytatódott, Ant korai szólóalbumán amikor közösen írták es játszották fel a ‘The Geese And The Ghost’-t (1977).
Mike saját szóló karrierje 1980-ban kezdődött, amikor felvette a Smallcreep’s Day’-t amelyet az ‘Acting Very Strange’ (1982) követett. Volt energiája és ideje saját együttest létrehozni, (nem kis sikerrel): ‘Mike & The Mechanics’ néven. 5 albumot jelentettek meg eddig, melyek több mint 7 millió példányban fogytak el: ‘Mike & The Mechanics’ (1985), ‘Living Years’ (1988), ‘Word Of Mouth’ (1991), ‘Beggar On A Beach Of Gold’ (1995) & ‘Hits’ (1996) .
Legnagyobb sikereik: ‘All I Need Is A Miracle’, ‘The Living Years’ & ‘Over My Shoulder’.
Ray Wilson - lead vocals...
Az "új hang" 1968 szeptember 8-án született, Dumfries-ben, ahol gyerekkorát töltötte, majd Carlisle-be költözött. Első együttese a "The End" volt, majd a 'Guaranteed Pure', mielőtt a 'Stiltskin'-hez csatlakozott 1994-ben. Legismertebb számuk az 'Inside' volt (1994). Legjobb albumuk az 1994-ben megjelent 'The Minds Eye'.
Amikor megkérdeztek tőle, hogy álmodott-e valaha arról, hogy a GENESIS-ben énekeljen, azt mondta:
- Mindig tudtam, hogy valami sokkal jobbat kellene csinálnom, de hogy ennyire jót, azt nem...
Tehetséges zenész, gitáron es bass hangszereken kiválóan játszik...
1998. január 29.
Oldalakat írhatnék még, de a mai technika lehetővé teszi a csodát. Többet ér  minden szónál ha az olvasó belenéz ebbe: http://www.youtube.com/watch?v=Bzw3tgrbmdQ

Siska László
Budapest, 2009. július

2009. augusztus 31., hétfő

Egy este a klubban


Aznap minden másképp történt mint előtte sok héten keresztül. A férfi néhány napja új kapcsolatokra tett szert, melyek elterelték figyelmét a már jó ideje, az őt szünet nélkül zaklató gondjairól. Egy baráti társaság. Szívélyesen invitálták, menjen el összejövetelükre. Nyilván azért, mert elnyerte szimpátiájukat, valami módon. Holott ez igazán nem volt célja. (Az igazat megvallva magának, azon kívül, hogy kizökkenjen a közelmúlt depressziójából, s elterelje gondolatait érzelmi veszteségeiről más célja nem is nagyon volt. Legalábbis azt hitte.)  Az interneten találkozott a társasággal,, szinte véletlenül. (It’s a Miracle). Még a találkozó napján sem volt biztos benne, hogy elmegy az összejövetelre, bár esze azt mondta menj, „érzelmei” azt, hogy ne! Aztán mégis úgy döntött, hogy elmegy; valami miatt legalább nekik nem akart csalódást okozni.
Kora délután indult, nem autóval ment, tudta, hogy egy-két pohár bor elfogy majd. S bármilyen precízen megtervezett szerkezet is, ezt még ő sem tudja tolerálni. Útközben a buszon az járt a fejében, vajon hogyan fogadják majd őt, az ismeretlen idegent azok, akik már évek óta ismerik egymást személyesen.
A társaság érdeklődési körének központjában egy „zenekar” állt, s a teljes életművük, társadalomra, egyénekre gyakorolt hatása. Emberünk szintén rajongott ezért az együttesért ”már kora gyermekkora óta”. Mintha erre lett volna programozva.
Gondolatai csapongtak, hogy majd hol, mit, mikor mondjon. Úgy érezte, hogy eddigi sok évtizeden keresztül megkeményedett emocionális kérgét fel kell hogy repessze. Egyszerűen, őszintén kell viselkednie. Általában ez a legnehezebb. Egy embernek. Egy humanoidnak. Volt egy dallam, amit nem tudott kiűzni a fejéből. Lyukasztott még egy jegyet a villamoson, s közben a dallam zakatolt a fejében: „Set the controls for the heart of the Sun”. Miközben az utolsó néhány métert tette meg a házig, még az is „eszébe” ötlött –fogalmazzunk inkább úgy, hogy a lehetséges események közül programja a megfelelő bekövetkezési valószínűségi értékkel jelezte – hogy visszafordul. A következő ami felötlött benne, hogy az utóbbi időben szinte semmilyen feladata nincs. Ellátja az önfenntartáshoz szükséges legalapvetőbb teendőit, ezenkívül semmilyen konkrét, hasznos munkát nem végez. Csak az a kibogozhatatlan „bug” az elméjében mely néhány hónapja zavarta meg a normális működését. Csak az okozott problémát.
Megérkezett, becsöngetett. A házigazda őszinte örömmel fogadta, épp készítette a vendégváró vacsorát. Közben beszélgettek, mi másról, mint a zenéről. Emberünk udvariasan, visszafogottan nézelődött, néha megkérdezte levehet-e egy könyvet vagy DVD-t a polcról,  beszélgettek. Lassan megérkezett a társaság. Megindult az érdemi beszélgetés is. Ő jobbára figyelt, igyekezett szerény, visszafogott lenni –nem ment könnyen. Annál is inkább, mivel házigazdái azt az „érzést” keltették benne, hogy megbecsülik, értéknek tartják néha-néha kifejtett gondolatait.
Evés, ivás, csapongó, félbehagyott beszélgetés kezdemények, míg végre sikerült rátérni a lényegre.* Egy rádióműsor előkészítése volt a téma. Kissé nehézkesen, akadozva kezdődött a beszélgetés. Érezhető volt, hogy a résztvevők az elmúlt munkával töltött napok után hajlamosak inkább egy lazább, parttalanabb baráti beszélgetésre mintsem egy komolyabb odafigyelést igénylő munkára. (Az vesse rájuk az első követ, aki ilyen helyzetben még nem volt). A rádióműsor témája természetesen a már előbb említett rock(?) együttes volt. Néha igen komoly gondolatok hangzottak el, a zenekar személyiség jegyeit illetően. Mi több, más zenekarokkal is összehasonlították őket, a „nagy bandát” ami emberünket kifejezetten zavarta. Annak idején kissé konzervatívvá sikeredett a programozása. Nehezen viselte, hogy alapvető értékrendszerével ütköző álláspontokat kellett tolerálnia.
A társaság egy tagja – egyébként kiváló zenész és zenetanár hírében állt-  még azt is megkockáztattatta állítani, hogy van néhány ugyanolyan jó  együttes mint a jelen dolgozatunk tárgyát képező zenekar. Példát is hozott rá természetesen; nem csak  jó zenész, de akkurátus ember lévén is. Emberünk itt kissé megingott – bár ebből semmi nem látszott rajta- s felötlött benne két kifejezés: Erőmű, és Battersee Power Station. Mily furcsa hasonlóság két különböző(?) zenei világból. Aztán visszakereste memóriájából a két együttes tagjait, zenei „lenyomatukat”.
S ekkor furcsa dolog történt. Valamiféle érzelmek törtek fel benne. Mintha az időben párhuzamos lét, valami identitásbeli párhuzammal is bírt volna.  A másodperc töredéke alatt végig futtatta agyán a két zenekar műveit, párhuzamba állítva, összehasonlítva saját énjével, gondolataival. Megdöbbentő eredményre jutott. S ez egy paradigma váltás volt.
Többé már nem az a kérdés, hogy miért nem volt számára „rokonértelmű” a két zene,  hanem az, hogy mi miatt nem vette észre, hogy ő is közéjük tartozik. Hiszen az érzelmek – ha nála egyáltalán használhatjuk ezt a kifejezést - nála ugyan azok, mint amik a zenészeket arra inspirálták, hogy ilyen műveket alkossanak. Mert ezek a zenék  nem csupán a klasszikus értelemben vett „muzsika nyelvén” hatottak, vagy éppen nem, az emberekre. Volt bennük rejtett üzenet, melyet sokan csak húsz-harminc év múltával értettek meg, vagy tudtak megfejteni. Szabadkőművesség? Rózsakeresztes lovagok?  Nem. Csak zsenik.
Emberünkben mintha érzések törtek volna fel. Több évtized után végre rájött, hogy vannak „rokonai”.
Míg ezen merengett, a vendéglátó kutyusa a lábánál ült, s bánatos szemét fogva tartotta tekintetével. Nem is volt ez baj, így legalább nem kellett felnéznie a többiekre. Valami hardware hiba maradhatott a  legutóbbi karbantartás után mert szeme sarkán néhány olajos folyadékcsepp jelent meg. Gyorsan letörölte…
Már hazafelé baktatott, örült az új ismerősöknek. Azon gondolkodott, vajon valaha felmerül-e a gondolat, a fentebb említett rock együttes bármelyik tagjában, hogy messzi távol tőlük mindenféle értelemben, milyen közösség alkotó erőkké váltak az évtizedek során. Hogy tőlük, a személyes jelenlétüktől függetlenül olyan erővé lettek, hogy alkotásaikkal képesek "vadidegen" embereket (és más értelmes lényeket) összekapcsolni olyan módon, hogy azok nem csupán a zenéjükről tudnak egymással beszélgetni. Mi több olyanokat, akikben megvan az a közös érzelmi indíttatás, hogy biológiai identitásuktól függetlenül bizalommal(!) közeledjenek egymáshoz. (A mai világban ez sem kevés) Végighallgassák egymás mondandóját, s arra reagáljanak, nem pedig csak elbeszéljenek egymás mellett. Esetleg vitázzanak, de csak azért, hogy előre gördítsék a közös szekeret. Ha ezek után egy hangot sem írna, vagy játszana ez a banda, már akkor is többet tettek a világért mint az összes... És lehetne sorolni, kikre lehet gondolni.
Szóval:
"Us, and them
And after all we're only ordinary men."
     
* Az egész egy már oly sokszor olvasott könyv jelenetére emlékeztette,: Asimov, Második Alapítvány, Dr. Darell lakása, Pelleas Anthor  és a többi „összeesküvő” találkozása.



Siska László
Budapest, 2009, augusztus 20.

2009. augusztus 30., vasárnap

Pink Floyd érzések 3



3. At Pompei
Nehéz egy filmről beszélni. Különösen, ha érzelmileg talál meg. Először Kuwaitban láttam, mintegy 25 évvel ezelőtt, egy kalóz „hivatalosan másolt” VHS kazettát vettem meg. Pocsék minőségben, de mindenképp élvezhetően adott ismét újat a Floydról. Azóta is megvan. Nemrég sikerült DVD-n egy „biztonsági példányt” szereznem, a rendezői változatból. Pár tucatszor már megnéztem. Elementális erővel hatott rám a 2001 Ürodisszea képi világának összekapcsolása a zenéjükkel, kiváló ívet adva a filmnek. A végén már szinte „szájbarágós”, a filmből vett Dave féle lélegzetvétel a szakafanderből hallva. De van egy másik rejtett(?) kerete is a Pompei koncertnek. A felvezető képsorok, ahogy nagyon lassan közelít a kamera az aréna porondja felé. Mintha egy másik világból érkeznénk. S amikor ott vagyunk az Echoes első része elvarázsol. Engem a fiúk tekintetei ejtettek meg leginkább. Dave*, Rick tekintete valami olyan elemi erőt sugall –mindezt az erőszak legkisebb jele nélkül-, hogy megindítóan hat az emberre.  Pláne, ha tudja, hogy tulajdonképpen ez a Pink Floyd egyetlen igazán szerelemről szóló opusza. Azt hiszem ezt már említettem korábban. S hogy a belső kerethez visszatérjek: A film végén a kamera képe ugyan olyan végtelenül lassan távolodik a porondról mely másfél órán keresztül a világot jelentette számomra. Rádöbbenek, hogy mily kicsiny porszem vagyok az Univerzumban, s amit én fontosnak hiszek, értéknek tartok, az a világmindenségben nem több egy-két kvantum rezgésnél. Arányok. Felfoghatatlan. S közben ütjük-vágjuk egymást, ha nincs kit akkor magunkat, ha már ebbe is belefáradtunk akkor a környezetünket. Mindegy, hogy épített, vagy természetes környezet,  csak pusztuljon. Irritál minket a szépség.
Vissza a filmhez. Már az első megtekintéskor az volt az érzésem, hogy a Floyd nem egy üres arénában játszik. Az elpusztult ókori emberek lelkei mind ott vannak (sugallván ezt a képek is) betöltik a nézőteret, s néha rémülten hallják, mennyire nem mozdult előre a világ.
Ami nem tetszik, erős ellenérzést váltva ki belőlem:  a Mademoiselle Nob. Kutyát így megkínozni még a művészet érdekében sem szabad. De ez legyen az én fejlövésem.
Nem mehetek el szó nélkül a rendezői változatban látható stúdió betétek mellett, (bár tudom, hogy itt majd némi ellenérzéssel számolhatok a nyájas olvasó részéről). A kantinban felvett beszélgetések számomra kissé érdektelenek –látszik, hogy nem spóroltak a sörrel és borral-, leginkább Roger tekintetei maradtak meg bennem. Először éreztem úgy, hogy ő az angyal, akiből később a kitaszított Lucifer lesz. (Megjegyzem. nem vagyok Sátán imádó, s ha Mick Jagger a lépcsőházban előadná a Simpathy for the Devilt, acapella, hát nem szaladnék el) A stúdió zenei felvételei élményt jelentettek. Amit néha David összegitározott, az általában zseniális, néha azonban katasztrófális volt. Ezzel együtt jó volt hallani néhány olyan változatot a gitár szólókra, amit eddig még soha. De hát elfogult embernek ugye bármi tetszik az idoltól. Amit meg a végén összeénekelnek Rickkel, az már szinte téboly. Dave a türelmét, Rick a fonalat veszíti el. De hát, ettől szép a munka.
Apróságok: Nick dobverő feldobálásai, úgy, hogy közben egy tizedmásodpercet sem téveszt. (Pedig fejben már talán a versenyautója karburátorát szereli). Roger állati üvöltése, majd a már ikonná vált fénykép, ahogy a nagy korongot püföli a naplementével szemben. Rick mélységes nyugalma, csodálatosan megkomponált, s igazi átérzéssel előadott billentyűs játéka. Na és még valami. Sokan megróják Rogert, hogy pengetővel gitározik. Csak úgy megkérdezem: És akkor mi van?
A Live at Pompei alapmű. Irányt ad érzelemben, értelemben. Megtisztulhat tőle kissé poros, sáros lelked. Látod ezt a négy fiatalembert, ahogy együtt dolgoznak. Nem az egymás iránti szeretet, szimpátia –bár akkor még talán ez is megvolt-, hanem a zene iránti mélységes alázat vezeti kezeiket. Ahogy együtt látod őket zenélni, megmutatja, hogy a közös érdek az igazi érték, mely mindig előbbre való az egyéninél. S azt is, hogy ha valamit teszel, értelme csak akkor van, ha adsz is vele másoknak. Hogy nyomot hagysz magad után a világban. Nem kell érteni a szövegeket. Bár…**

* Mily véletlen, a 2001 Űrodisszeiában Dave Bowman a főszereplő neve.
**  And no one sings me lullabyes,
And no one makes me close my eyes,
So I throw the windows wide,
And call to you across the sky...



Siska László
Budapest, 2009. augusztus